Dora Ratjen identitásmátrixa nem egyéni probléma volt – Lesi Zoltán: Magasugrás

Bár elsőre nem feltétlenül tűnik egyértelműnek, a sportnak nagyon fontos szerepe van a nemiség meghatározásában és reprezentációjában. Már az ókorban is a kisportolt férfi test jelentette a szépség maximumát, majd ezt később a Magasugrásban fontos szerepet kapó nácizmus is átvette.

 „Szinte orgazmusom van, amikor látom ezeket a lábakat, karokat, inakat (...)”

- olvasható a kötetben szereplő, A tökéletes német nő I. című versben.

A sport tehát egyrészről hitet tesz a klasszikus nemi meghatározottság mellett, másrészről viszont – leginkább a női sportolók tekintetében – rá is kérdez a konzervatív dichotómiára, hiszen a nőktől is azt várjuk, hogy hozzák ki magukból a maximumot, ennek eléréséhez viszont olyan testre van szükségük, amely manapság a nyugati világban nem számít nőiesnek (ezt a dilemmát nagyon szépen tárgyalja Csuja László és Nemes Anna Szelíd című filmje). Amikor tehát egy tökéletesen kisportolt női testre azt mondjuk, hogy férfias, érezzük, hogy a fogalmakkal van probléma, azok határai nem elég tiszták.

Lesi Zoltán Magasugrás című kötetében a mi helyett a hogyan kérdése válik hangsúlyossá. Miképp konstruálódik a múlt és alakul ki az egyén identitása, és milyen módon rendezi mindezt narratívába a többségi társadalom? A szerző ezeken a kérdéseken a 20. század interszex sportolóinak történetén keresztül gondolkodik el.

Fotó: Markoszov Szergej

A kötet alapkérdései épp ebből a tisztázatlanságból fakadnak, pontosabban abból, hogy ebbe az alig-alig meghatározható mátrixba bekerül egy még kevésbé bekategorizálható elem; az interszex sportoló, aki sem férfinak, sem nőnek nem tekinthető, biológiai értelemben sem. Mindez azért nagyon érzékeny téma a sportvilágban (ahogy a transzneműek versenyzése is, bár a két fogalom nem ugyanazt jelenti), mert az élet legtöbb területével ellentétben a sportpályán számokkal igazolható, hogy a férfiak erősebbek, gyorsabbak, mint a nők.

„Men are better athletes than women”

– hirdeti a kötetben szereplő újságcikk. Ezt persze ma már pőre megfogalmazásnak érezzük, de a mélyén kétségtelenül ott van az igazságmag.

Lesi művének középpontjában Dora Ratjen (és más interszex sportolók, például Stella Walsh és Zdenka Koubková) személye, identitáskeresése, illetve az 1936-os berlini olimpia áll. Ebben a kijelentésben azonban rögtön van egy igen erős retorikai túlzás – a Magasugrás igazi értékét ugyanis a nézőpontok változása, illetve a befogadó folyamatos bevonódása jelenti.

A nyitóvers rögtön kiemelt fontosságú a kötet egésze szempontjából. A szerző itt egy pszichológiai kísérletet ír le, amely során az alanyoknak tíz képet mutatnak a gyerekkorukból; ezekből kilenc valós, egy azonban fiktív. Az eredmény: egy kivételével mind a tíz résztvevő rögtön igaznak véli a hamis fotót is, de némi unszolással előbbi is meggyőzhető.

„Emlékeztek egy teljesen kitalált élményre”

– zárul a vers, és még a nagyon depoetizált nyelv ellenére is érezzük az ellentmondást, hiszen emlékezni olyan dolgokra tudunk, amik megtörténtek. Ez azonban csak részben igaz, ennek megértéséhez elég a mindennapi életünkre gondolni. Hány és hány baráti vagy családi vita robban ki abból, hogy ketten teljesen máshogy emlékeznek egy eseményre, pedig egyik személy szándékában sem áll hazudni. A szemszögek, a hangsúlyok apró eltéréseiről van tehát szó, Lesi azonban mintha ennél is tovább menne. A kitalált szó ugyanis arra a folyamatra is reflektál, ahogyan magunkévá tesszük a már létező normatív kereteket, belesimulunk abba, amit már előttünk kitaláltak.

A Magasugrás koncepciója, fragmentáltsága makroszinten is reflektál a felidézés folyamatára, emellett az objektivitás fogalmával is izgalmas viszonyt ápol. Megfogalmazási módként egyrészt jelen van a líra, amelyről (még ha olyan tudatosan eszköztelen is, mint Lesié), ma már nem gondoljuk, hogy képes leképezni az objektív valóságot. Helyet kap viszont a könyvben a sajtó, a fotó, sőt helyenként a film is, amelyekkel kapcsolatban az a percepciónk, hogy közelebb vannak a realitáshoz. Utóbbiakat azonban szándékosan manipulálja a szerző: az újságcikkek helyenként ellentmondanak egymásnak, a kötetbeli kamerát a hírhedt náci propagandafilmes, Leni Riefenstahl kezeli.

Forrás: elteonline.hu

A személyes és tényszerű regiszter tudatos ütköztetése miatt az olvasó folyamatosan rákérdez a saját pozíciójára. Erre azért van szükség, mert a mű leveti magáról a passzív befogadás lehetőségét. Lesi – ilyen szempontból nagyon helyesen – nem szolgál jelmagyarázattal, így rögtön nevek és nézőpontok erdejében találjuk magunkat, ahonnan csak akkor van kiút, ha saját kutatómunkába kezdünk.

„A viccek hasonlítanak a rejtvényekre: ha rájövünk a megfejtésre, az agyunk örömközpontjait csiklandozzák”

– hívja fel a figyelmet a megfejtés élvezetére, és jelöli ki a végcélt a még mindig programadónak tekinthető második vers.

A következő bekezdések tehát ilyen értelemben egyfajta mankóként szolgálnak, térképek a kincs kereséséhez. Ahogy korábban említettem, Lesi művének központi figurája Dora Ratjen, az 1936-os olimpia egyik nagy német sztárja, aki a női magasugrás versenyében vett részt. Az ötkarikás játékok után nem sokkal egy bécsi Európa-bajnokságról utazott haza, amikor a vonaton a kalauz furcsának találta az öltözködését, ezért kihallgatta a sportolót. Ott Ratjen arra hivatkozott, hogy a születésénél jelen lévő orvos sem tudta eldönteni, hogy fiú vagy lány, később pedig egy interjúban azt is lebegtette, hogy a náci rezsim vette rá a neme eltitkolására. Bár korábban azt mondtam, a szólamok szintjén tárgyilagos marad a szerző, a belső megélés és a külső megítélés nagyon egyértelműen válik el, utóbbi végig negatív színezetet kap.

„Ha most tiltakozik, levetkőztetik és megerőszakolják.”

Ha már szóba került Ratjen interjúja, a kötet fontos állításokat fogalmaz meg a sport és a politika összefonódásával, a sporton belüli hatalmi viszonyokkal kapcsolatban. És itt még csak nem is arról az afroamerikai atlétáról van szó, aki a berlini olimpián megszakította az árja ünneplést („Jesse Owensről inkább nem beszélünk, pedig úgy ugrott, mint egy tigris”), hanem arról, hogy a sport miként válik a politika reprezentációs felületévé.

„A Führer nem csalódhat, ugye, értem, mire gondolnak”

– áll a Dr. Johannes Fischbein című szövegben, utalva az olimpia előtti biológiai manipulációk mítoszára. Mindemellett a sporton belüli rivalizálások is szerephez jutnak a műben.

„Ratjent nem utálom, csak undorítónak tartom”

– olvasható a Dorothy Odam című versben.

Lesi Zoltán kötete izgalmas vállalkozás (kiegészülve Ricardo Portilho dizájner munkájával), ahol nem lehetőség, hanem kötelesség a többszöri olvasás. És minden bizonnyal még ebben az esetben is csak a töredékét térképezzük fel a sokszínű témahálónak.

Kiemelt kép: Women In World History Facebook