Legyünk a tízmillió szövetségi kapitány országa! – Olvasd a játékot (könyvajánló)

Egy látszólag távoli asszociációval indítva: nemrégiben jelent meg egy cikk arról, hogy a feminizmus mennyivel kevésbé tűnne álproblémának, ha lennének megfelelő magyar kifejezéseink, amikkel tudnánk beszélgetni róla, és nem az anyanyelvünkre alig-alig átültethető szavakkal kellene dobálóznunk. Mindezt csak azért hozom ide, mert jól mutatja, hogy egy téma megítélését milyen mértékben határozza meg, hogy a tárgyalásához rendelkezésünkre áll-e a megfelelő nyelvezet. 

Ebből a szempontból pedig feltétlenül fontos a Soós Márk, Szabó „Peet” Péter és Szabó Christophe által jegyzett Olvasd a játékot megjelenése, ugyanis bár természetesen léteznek magyar nyelvű szakkönyvek és az elmúlt évtizedben az idegennyelvű kiadványok fordítása is lendületet kapott (nem függetlenül annak a bloggergenerációnak a megjelenésétől, ami jelen kiadvány mögött is áll), magyar szerzők még nem vállalkoztak arra, hogy nagyjából 300 oldalnyi terjedelemben, közérthető nyelvezettel mutassák be mindannyiunk kedvenc játékának jelenkori tendenciáit. 

Hogy miért nagy vállalás ez, azt talán mindenki sejti. Az egyik ok mögött épp az előbbi mondat sejlik fel: a futball tényleg a legnépszerűbb sportág, amihez mindenkinek saját viszonyulása van. Ebben a környezetben azt mondani, hogy márpedig itt és most csak tényekkel, az adatokkal igazolható aspektusokkal fogunk foglalkozni, felettébb kockázatos, hiszen sokak szerint épp a futball romantikája veszik el ezáltal.

A szerzők azonban igyekeznek elkerülni az abszolutizálás csapdáját, a könyv több pontján hangsúlyozzák, hogy nincs egyféle módja a futball élvezetének, a könyv inkább azt akarja bemutatni, miként érdemes focimeccset nézni, ha meg akarjuk érteni a történések mögött húzódó okokat. A taktika pedig nem a játék abszolút és végső értelme, hanem csak annak a bizonyos tortának az egyik szelete.

„A taktika nem magyaráz mindent, de számtalan olyan részletre világít rá, ami túlmutat a puszta eredményen” – olvasható a kötetben.

Ráadásul már a könyv elején szembesülnünk kell azzal az elsőre talán meglepő ténnyel, hogy a népszerű sportágak közül a futballban van legnagyobb szerepe a véletlennek (a szerzők ezen a ponton Chris Andersonra és David Sallyre, a Számháború című könyv íróira hivatkoznak). Ez alapján tehát azt is gondolhatnánk, hogy az Olvasd a játékot rögtön az első fejezetekben megpróbálja aláásni a saját jelentőségét, azonban inkább arról van szó, hogy mindez az emberi kíváncsiságunkat hívja játékba.

A kötet egymást követő fejezetei ennek a komplexitásnak a megértésében nyújtanak segítséget, amolyan kívülről befelé logikát követve. A makroszinttől indulunk, külön-külön ismerjük meg a különböző játékrendszereket és stílusokat, sőt előbbiek ismertetésekor egy rövid, felsorolásszerű összegzést is kapunk az adott felállási forma pozitívumairól és negatívumairól. Ezt követi a posztok, a labdás és labdanélküli játék bemutatása, majd végül ismét visszatérünk a makroszinthez, és mindennek az adatokkal történő igazolását ismerjük meg.

A szerzők több helyütt elmondták, hogy az Olvasd a játékot esetében a tankönyv jelző nem valamiféle üres fázis, valóban ez volt az alkotói szándék, ami tökéletesen érződik is a kötet felépítésén. Az egyes fejezetek jól strukturáltak, a meccspéldákat gyakran ábrák és az érintett edzők nyilatkozatai is színesítik, így teljesebb képet kaphatunk arról, hogy amit addig írott formában megismertünk, vajon hogyan nézhetett ki a pályán a gyakorlatban.

A posztokról szóló fejezetek kapcsán válik nyilvánvalóvá a futball fejlődésének ciklikussága. Míg bizonyos szerepkörök erőre kapnak az adott korszakban, mások kevésbé lesznek jelentősek, ennek pedig szinte egyenesági következménye, hogy a következő időszakban megfordulhatnak a szerepek. Ez pedig kísértetiesen hasonlít arra, ahogy a könyv ábrái a játék felépítését mutatják, amint az egyes fázisok (támadás, védekezés és az átmenetek) kölcsönösen hatnak egymásra. Itt kerül szóba a modern sportközbeszéd egyik alaptétele, miszerint ma már a labdarúgásban (is) borzasztó sok múlik az átmeneteken. Ennek kapcsán egyébként az a kérdés fogalmazódott meg bennem (részben azért, mert az általam szintén követett kézilabdában hasonló a helyzet), hogy vajon ez ugyancsak azzal van-e összefüggésben, hogy a labdás és a labda nélküli fázisok mára annyira kimunkáltak, hogy ezekben az átmenetekben lehet még előre lépni, hiszen ezek esetében (jellegükből adódóan) még nagyobb a véletlen szerepe? Azzal együtt persze, hogy ezen a téren is folyamatos fejlődés tapasztalható.

Az adatokról szóló zárófejezet legfontosabb célja pedig az, hogy tisztázza a statisztikák helyét a játék értelmezésében. A szerzők megismétlik azt az alapállítást, hogy az adatok és az új modellek nem magyaráznak mindent, de segítenek megérteni a folyamatokat, arra viszont figyelni kell, hogy mindig a megfelelő mutatókat válasszuk ki, tudjuk, melyiket mire lehet használni, mert így elkerülhetjük a félreértéseket. Ezekben a bekezdésekben visszatér a korábban említett struktúra, minden mutató ismertetését egy rövid összegzés zárja az előnyökkel és a hátrányokkal. 

Kiemelt kép: 24.hu