Magyar labdarúgó-válogatott: primus inter pares – az Év Sportolója Gála margójára

Az egyes sportágak összevetése alapvetően sem szerencsés, a csapatjátékok és az egyéni sportok esetében azonban kifejezetten értelmetlen és hiábavaló. Éppen ezért érthetetlen, hogy ha már a hagyományos csapatsportágak válogatottjait – 2017 óta – külön kategóriában kezelik az egyéni sportok együtteseitől, miért nem differenciálják az individuális jelölteket és a klasszikus csapatok kiemelkedő játékosait is. Ez esetben jóval kevesebb szó érhetné a ház elejét, de legalábbis a „futball kontra minden más” témakör végtelenbe nyúló értékvitáját egy árnyalattal konszolidáltabb mederbe lehetne terelni. Nemzeti labdarúgásunk megítélése legkésőbb az Aranycsapat korszaka óta a közbeszéd egyik állandósult alaptárgya, az elmúlt csaknem másfél évtizedben azonban egyenesen a politikai csatatér egyik legfőbb vízválasztója: a futballhoz való viszonyuláson keresztül sok esetben pártos identitások manifesztálódnak, a témában megfogalmazott karcos, gyakorta gyalázatos megnyilvánulások pedig fényév távolságra vezetnek a sporttól magától. Minő meglepetés, de azzal, hogy legnépszerűbb nemzeti csapatunk mára megkérdőjelezhetetlenül visszatért az egyre szélesedő európai középmezőnybe – annak is az elejébe –, s 2016 óta rendszeres résztvevője a kontinenstornáknak, a kedélyek szemernyit sem csillapodtak.

A magyar labdarúgó-válogatott a díj 1958 óta íródó történetétől kezdve a múlt században mindössze egyszer, 1985-ben lett az év csapata (amikor utoljára kvalifikált a világbajnokságra), 2015 óta viszont ez volt az ötödik ilyen elsősége. Akkor a 44 év után először kivívott Európa-bajnoki részvételért, 2016-ban az Eb-n való váratlan helytállásért, 2020-ban az újabb Eb-kvalifikációért, 2022-ben a Nemzetek Ligája A-divíziójában nyújtott bravúrokért, most pedig az évtizedek óta nem látott eredményességért díjazták az együttest, amely utoljára 1976-ban maradt veretlen, és 1985-ben jutott ki egyenes ágon egy nagy tornára. Nem véletlenül hozták be 2017-ben az egyéni sportágak válogatottjainak kategóriáját, valamit lépni kellett, hogy legalább a világbajnokságot vagy olimpiai aranyérmet nyerő kajak-kenusok, vívók, rövidpályás gyorskorcsolyázók is „labdába rúghassanak”.

S bár ezen írásunkat is úgy kezdtük, hogy a különböző sportágak hasonlítgatása nem vezet sehova, az év legjobbjainak kiválasztása során azonban ez szükségszerűen elkerülhetetlen. Nyilvánvaló, hogy nincsen egy olyan megfellebbezhetetlen objektív keretrendszer, amely garanciát jelentene a maradéktalanul igazságos döntéshozatalra, ugyanakkor létezik néhány szempont, amely szerint igenis lehet, sőt muszáj megkülönböztetést tenni és amire – jobb híján – az ítészek is támaszkodhatnak. Egyrészt figyelembe kell venni, hogy az adott sportágban mennyire erős a mezőny, hány országban űzik magas szinten és hol mekkora a bázisa, vagyis az egyes nemzeteken belül mekkora a konkurencia. Másrészt – és ez a legkevésbé sem igazságos, de mégsem az ördögtől való – azt is számításba kell venni, hogy mennyire népszerű és releváns az adott sportág. Ez alapján sokkal jobban érthetővé válik, hogyan győzhette le (egyébként viszonylag szűk többséggel) Marco Rossi kontinensviadalra kvalifikáló csapata a világbajnok vízilabdázóinkat, illetve az edzők versengésében maga az olasz mester a pólóválogatott szövetségi kapitányát, Varga Zsoltot – valamint a Ferencváros női kézilabda csapatát a Bajnokok Ligája döntőjébe vezető Elek Gábort. Ugyanis amíg a labdarúgást a glóbusz összes lakott zugában űzik és milliárdok követik, addig a vízilabdát (amely, nekünk magyaroknak méltán a szívünk csücske) mindössze 10-12 országban művelik a legmagasabb szinten. És hogy nagyobb, urambocsá’ nehezebb tett-e kijutni a 24 csapatos foci Eb-re, mint megnyerni a 16 csapatos vízilabda-vébét, ahol 4-5 ország kizárólag azért lehet jelen, mert valakinek képviselnie kell a kontinensét? Ezt ki-ki döntse el maga!

A fenti szisztéma szerint az is világos, az egyéni küzdelmek miért úgy alakultak, ahogy. S minthogy egyelőre sajnálatos módon egy kalapba kerül valamennyi sportolónk, most e szerint is elemzünk. A hölgyeknél Érdi Mária elsősége nem lehetett kérdés, hiszen az olimpiai hajóosztályok hágai vitorlázó-világbajnokságán a korábban Laser, majd ILCA néven futó kategóriában győzött, és lett az első magyar nő, aki ötkarikás számban nyert vb-aranyat a sportágban. Érdi a Giro-szakaszgyőztes, U23-as országúti világbajnok kerékpáros Vas Kata Blanka és a budapesti világbajnokságon negyedik helyezést elért hétpróbázó Krizsán Xénia elől happolta el az elismerést. A tízfős jelöltlisták top háromra szűkítését jellemző súlyozási logika itt is tetten érhető, hiszen két világbajnok is kiesett a rostán: Márton Luána (tekvandó) és Elekes Enikő (szumó), illetve a szabadtüdős mélymerülés új világrekordját felállító Korok Fatima is. Szoboszlai Dominik 2020 után másodszor lett az év férfi sportolója, megelőzve Kós Hubertet és Zalánki Gergőt, és még sokakat, az uraknál ugyanis szintúgy egyéni világbajnokok sora maradt ki a legjobbnak ítélt hármas különversenyéből. Futballválogatottunk csapatkapitánya élete legsikeresebb évét tudhatja maga mögött, hiszen míg az RB Leipzig színeiben Német Kupát nyert, és a harmadik helyen végzett a Bundesligában, sikert-sikerre halmozó nemzeti csapatunk vezére volt, liverpooli szerződésével és a vörösöknél eddig mutatott teljesítményével pedig szélsebesen az egyetemes labdarúgás legfelső szintjére pozícionálta magát. A futball vs. vízilabda dilemma itt csak az oldalvízen furakodik elénk: vajon elismerésre méltóbb-e a világ ötven legjobb futballistája között lenni, mint egyenesen a világ legjobb pólósának? A világbajnok Zalánki Gergőt ugyanis a vb MVP-jének is megválasztották, míg klubjával, a Pro Reccóval mindent megnyert, amit csak lehetett (bajnokság, Olasz Kupa, Szuperkupa, Bajnokok Ligája), így cseppet sem váratlanul a Total Waterpolo nemzetközi szakportál szavazásán az év legjobb férfi játékosa lett. A 200 m háton világbajnok Kós Hubert azonban e szavazáson megelőzte, a 20 éves úszó egyedüli egyéni sportolóként került a jelöltek legszűkebb elitjébe, ami alighanem szintén azzal magyarázható, hogy az úszás, az atlétika mellett legfontosabb olimpiai alapsortág globális jelentősége összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint az egyébként szintén egyre komolyabb földrajzi terjeszkedést mutató vívásé, nem beszélve a birkózásról. Így Koch Máténak, Losonczi Dávidnak (pláne Muszukajev Iszmailnak) a 2023-as évben esélye sem volt, egyéni világbajnoki címeik ellenére sem.

Nincs mese, tudomásul kell venni, hogy a labdarúgás mindent visz és mindent felülír – és semmi sem mutat arra, hogy ez valaha is változhat. És gerjesszen bármily éles vitákat is a társadalomban, a sportolók maguk ugyanúgy szorítanak a válogatottért, mint a civil szurkolók.

„Idén a foci-válogatottal egy vb-arany száll harcba. Érdekes a Marco Rossi–Varga Zsolt párharc is. A két sportág szereti is egymást, ettől függetlenül az idei futballeredmény rendhagyó, valamint a két szakág itthon és világviszonylatban nincs egy kategóriában. Lehet, hogy a futballcsapat megelőzi a vb-aranyat, azért bízom benne, hogy mi nyerünk”

– nyilatkozta Fodor Rajmund, a kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó még tavaly decemberben.

Forrás: Év Sportolója Gála Facebook

A honi futball 30 éven át tartó vergődése a mindig is extrán népszerű férfi vízilabda-válogatottat abszolút monopol helyzetbe hozta a nemzeti csapataink között, amire a Kemény-korszak három olimpiai aranyérme csak ráerősített. S noha a pólósainkat övező szeretet jottányit sem lankadt, Szoboszlaiék tündöklése óhatatlanul a focira tereli a fókuszt. A labdarúgást egyáltalán nem, vagy csak kevésbé szerető sportrajongók nagyon is hitelesen érvelhetnek amellett, hogy a pólósok (továbbá a vívók, úszók, kajakosok stb.) sokkal dicsőbb tetteket hajtottak végre, ahogyan a mániás futballfanatikusoknak is megvannak a legitim argumentumai. Az erről való higgadt, a másik felet is meghallgató kulturált vitának igenis van helye, és kell, hogy legyen tere is – de az ölre menő vagdalkozás bántóan méltatlan és teljesen felesleges. Éppen elég árok van ebben az országban, a sport legyen inkább egy híd, amely összeköt, ahol mindenkinek helye van, ahol együtt sírunk és nevetünk, amin keresztül kapcsolódunk egymáshoz – még ha a nap végén az ellenkező irányba is indulunk vissza a part felé. Szoboszlai Dominik éppúgy világklasszis, mint Zalánki Gergő, csodálatos sportemberek mind a ketten, akárcsak Sallai Roland és Dibusz Dénes, vagy Manhercz Krisztián és Vogel Soma…

Hála istennek vég nélkül lehetne folytatni a sort, megszámlálhatatlan fantasztikus sportolónk van, akik méltók a tiszteletünkre, a megbecsülésünkre. Együtt és egyformán legyünk rájuk büszkék, és sose legyen nagyobb bajunk, mint az Év Sportolója Gála jelöltjeinek bombaerős mezőnye!

Kiemelt kép: Év Sportolója Gála Facebook