Interjúk
Átigazolások
Elemzések
Kultúra
Portrék
Interjúk
Elemzések
Kultúra

Tartalom

null
Labdarúgás
14 perc
2022. 01. 20.

A lufi, ami nem tud kipukkadni – elmélkedés az FA-kupa mítoszáról

Author avatar
Idén januárban is szemtanúi lehettünk az angol labdarúgást érintő éves rituálénak: vita arról, hogy elveszítette-e varázsát az FA-kupa, vagy sem? A kupasorozat harmadik körében, amikor már a Premier League-csapatok is bekapcsolódnak a küzdelmekbe, a brit sportsajtóban elkerülhetetlen témaként bukkan fel az FA-kupát körülvevő mítosz létjogosultságának kérdése. Az egyik oldal az FA-kupa halálát hirdeti, a másik görcsösen kapaszkodik a legapróbb részletekbe is, amik a dicső múltat idézik. Végül is a Nottingham Forest tényleg kiejtette az Arsenalt. Mi azonban nem akarunk győztest hirdetni a kérdésben, még csak megfejteni sem igyekszünk a „magic” jelentését, csupán gondolkodásra invitálunk, mítoszról, sportról, kommunikációról, miközben utunkon Platón, Nietzsche, Popper és Barthes gondolatai kísérnek bennünket.

(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba! 


 

1872-t írunk. Alig két év telt el a francia-porosz háború kitörése óta, amikor egy 26 éves német fiatalember, a „rejtélyek tépelődő barátja”, a háború felkavaró időszakával felvértezve megjelenteti egyik első filozófiai munkáját. Nem sokkal nyugatabbra, még mindig ebben az esztendőben, a Wanderers és a Royal Engineers labdarúgócsapatai mérik össze tudásukat a londoni Kennington Oval sportpályán a Football Association Challenge Cup történetének első döntőjében. Mint később kiderült mindkét esemény termékeny részévé vált a mítoszról szóló, máig tartó diskurzusunknak. Friedrich Nietzsche, aki az 1872-ben kiadott A tragédia születése című könyvében az elmúlt két évezred nyugati kultúráját vonja felelősségre, a mítosz elfeledéséről beszél, amin sürgősen változtatni kell, hogy az európai kulturális élet visszataláljon a görög gyökereihez. Az 1871-72-es kiírást lezáró, 1872. március 16-án lejátszott FA-kupa-döntő résztvevői, mindezt még tudtuk nélkül, de éppen Nietzsche kezére játszottak, amikor egy máig élő mítosz magvait ültették el az 1-0-s Wanderers-győzelemmel zárult mérkőzésen.

 

Az első FA Kupa döntőről készült rajz
(Kép: BBC)


 

Nietzsche bűnbakja Platón volt, aki végleg elvágta a mítoszt és a filozófiát összekötő fonalat, ehhez pedig tökéletesen asszisztált a görögséget követő nyugati kultúra, ami a felvilágosodás Platón-képében ért a csúcsára. A felvilágosodás a maga képére formálta Platón alakját, a szókratészi bögöly, ami a tudatlanságban szunnyadókat csipkedi fáradhatatlanul, a felvilágosult városi polgár mintájává vált; a kritikai gondolkodás, a mítoszokat lesöprő, a tudást mindenek felett valló ember a racionalitás modelljévé, mindennapi Platónná lett. Minden, ami ugyan Platónnál mégis olvasható volt, de ezzel a konstrukcióval szembe ment, az asztal alá lett söpörve. Nietzsche jogosan érezhette, hogy az európai intellektus veszélyesen távol került a valódi görög eszménytől. De valójában így volt ez? Platón tényleg mint „mítoszirtó” lépett fel Athén utcáin, a logosz, a tudás rettenthetetlen védelmezőjeként, ahogy a felvilágosodás láttatni akarta? Hét évtizeddel Nietzsche Tragédiája után, Karl Popper éppen az ellenkezőjével vádolja meg Platónt. Popper már arról beszélt, hogy Platón filozófiája veszélyesen sokat merít a mítoszból, a mitologikus elemek át- és átszövik gondolkodását, amelynek negatív hatásait a modern társadalmakban is érezni lehet. Az Államban olvasható „fémek mítosza”, amiben Szókratész arról beszél, hogy születéstől fogva három, egymástól jól elkülöníthető és értékben is különböző emberfajta létezik (a vezetésre alkalmasakba aranyat, az őrök közé tartozókba ezüstöt, a föld- és kézművesekbe pedig vasat és bronzot kevert a „teremtő”) Popper szerint természetes forrásaként tekinthető a náci ideológia által kreált „vér és föld” mítosznak.

A nyitott társadalom és ellenségei című könyvében Popper Platón politikai filozófiájának mérgező hatásaira hívja fel a figyelmet, ahol pontosan egy ellentétes kép jelenik meg arról a Platónról, akit Nietzsche bűnbakként állított be. Platón hol így, hol úgy jelenik meg, ami viszont minden esetben megoldandó problémaként magasodik elénk, az a mítosz kérdése.

Nem is olyan régen Barry Glendenning, a Guardian újságírója roppant szellemesen jegyezte meg:

 

„Csak halkan mondom, de az utóbbi években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az FA-kupa elveszítette a varázsát. Méghozzá olyannyira, hogy most már elértünk arra a pontra, ahol nem csak az a kérdés veszítette el a varázsát, hogy az FA-kupa elveszítette-e a varázsát, de már annak a kérdése is, hogy kérdés-e, hogy az FA-kupa elveszítette a varázsát, elveszítette a varázsát”.

 

Valóban úgy tűnhet, hogy már annak is egyre kevésbé van varázsa, hogy évről évre, amint elkezdődik az FA-kupa harmadik köre, ahonnan már a Premier League-csapatok is bekapcsolódnak a küzdelmekbe, a brit sportsajtó jelentős része felveszi a kesztyűt és ki-ki a maga módján az FA-kupát körüllengő mítoszt védi, vagy támadja. Sokak számára a kupasorozat olyannyira irrelevánssá vált, hogy már-már toxikusnak tartják a mai futballra nézve a kupát végletekig romanticizáló, nosztalgikus felhangokat. A modern labdarúgás annyira tényalapú és adatalapú közeggé vált, hogy még megmosolygásra sem alkalmas az, amit „the magic of the FA-cup” szlogennel hirdetnek a szigetországban, a fagyos januári napok beköszöntével. A másik oldal viszont nem rest bizonyítékokat is felvillantani. Egy-egy gól a negyedosztályú csapatoktól a gigantikus költségvetéssel működő PL-óriások otthonában, pár szívmelengető kép a régi idők nyomait ősz halántékukon viselő idős szurkoló bácsikról, nénikről, akik töretlenül szurkolnak a csapatuknak, akikhez hosszú évtizedes családi kötelék fűzi őket. Az igazi „varázslat” mégis akkor ölt alakot, amikor Dávid legyőzi Góliátot, egy alacsonyabb osztályú klub játékosai hősi győzelmet aratnak a jóval esélyesebb óriásklub fölött. Ez lenne az FA-kupa igazi mítosza?

 

 

Luton Town játékosai ünneplik a Norwich City legyőzését (ekkor nem volt profi ligában jegyezve a Luton, közel 25 év után sikerült ismét ,,Non-League” csapatnak az ötödik körbe jutnia) Fotó: FA Cup


„Ez egy nehéz nap volt a játékosaimnak, de vasárnap még nehezebb dolguk lesz, amikor kinyitják az újságot és szembesülnek vele, hogy történelmet írtak, csak éppen nem úgy, ahogy szerették volna” – nyilatkozta John Sillett, a Coventry vezetőedzője 1989. január 7-én, miután csapata vereséget szenvedett a hétről-hétre az ötödosztály középmezőnyében küzdő Sutton Unitedtől. Talán nem is sejtette, hogy az újságról szóló megjegyzésével mennyire rátapintott a lényegre. A Sutton keretében csupa amatőr játékos kapott helyet, köztük kőműves, banki asszisztens vagy éppen biztosítási házaló. A törpecsapat 2-1-es sikerének másnapján Ronald Atkin az Observer hasábjain úgy fogalmazott, hogy a történelmi 90 perc nem más volt, mint „a kupavarázs vegytiszta lényege”. Ez volt minden idők talán leghíresebb „óriásölése”. Két évvel korábban még a Coventry tetszeleghetett Dávid szerepében, amikor a döntőben megverték a jóval esélyesebbnek számító Tottenham csapatát, ezzel pedig elhódították az kupát. Az „óriásölés” mítosza ekkorra már szerves részévé vált az FA-kupa-folklórnak, amely az 1970-es, 1980-as években érte el a csúcsát. 1973-ban a második ligás Sunderland óriási meglepetésre kiejtette a zseniális Leeds Unitedet, 1976-ban a szintén másodosztályú Southampton hajtott végre bravúrt azzal, hogy a Manchester Unitedet búcsúztatta, de az is csodaszámba ment, amikor 1980-ban az Arsenal menetelésének parancsolt megálljt a második divízióban játszó West Ham United. Ha el-elmaradoztak a Dávid és Góliát közötti ütközetek, akkor is táplálta az FA-kupa mítoszát az egyenlőség pátosza, az a tény, hogy a sorozatban minden olyan angol csapat elindulhat, melynek stadionja rendelkezik villanyfényes világítással. A mítosz azonban nem véletlenül érte el csúcsát ezekben az évtizedekben. A tömegkommunikációs eszközök jelentéssel kezdték el megtölteni az FA-kupa lebegő mítoszbuborékját, aminek csak egy szelete volt, hogy a döntők napján egész napos programként sugározták a két csapat szinte minden egyes mozdulatát a szállodába való érkezéstől a kupa magasba emeléséig.

Az igazi mítosz, hogy az FA-kupa Dávid és Góliát csatája, kiegészült valami még univerzálisabbal, ami amellett, hogy rátapintott a sport mélyén rejlő mitikus vénára, eszközként is jól használta az 1871-ben született kupaküzdelmet. Ehhez pedig nem is kellett nagy erőfeszítés, csupán annyi, hogy beszéljenek róla.

„A mítosz a beszéd (parole) egy fajtája” – írja Roland Barthes francia filozófus az 1957-es Mythologies (Mitológiák) című írásának elején. Barthes az említett esszégyűjteményben a hétköznapi élet rejtett mitológiáit elemzi, majd arra a következtetésre jut, hogy a mítosz olyan egyfajta metanyelvként működik, ami már magán hordozza a társadalmi jelentést is, jelentettjei soha nem a dolgok a maguk közvetlenségében, hanem a jelentések. Hogy a saját példánkon keresztül igyekezzünk ezt magyarázni, az 1989-es Sutton–Coventry mérkőzés csupán tájékozódási pont az FA-kupa mítoszában, de egyfelől nem magyarázza azt önmagában, másrészt az FA-kupa mítoszát sem lehet csupán abban a 90 percben megfogalmazni, anélkül, hogy a „beszéddel” (emlékezzünk Sillett nyilatkozatára a másnapi újságokból) ráaggatott társadalmi jelentésszintet fel nem használnánk. A mítosz teremtésének „csodája”, hogy nem is feltétlenül kell hozzá maga az írás (az írott beszéd), hiszen Barthes-ot követve, a fotó, a mozi, a riport, a látványosságok minden fajtája, így a sport maga is alkalmas mítosz létrehozására. Talán félelmetesen hangzik, de „minden matéria ellátható valamilyen önkényesen hozzárendelt jelentéssel”, vagyis a mitikus beszéd mindent fel tud használni. A mítosz így forma lesz (mint láttuk, a dolgokat magukat csak felhasználják), ami egyben azt is jelenti, hogy halhatatlan, állandóan változó marad, nem kötődik a dologhoz, ha úgy tetszik folyamatosan „újratölthető”. Szilágyi Júlia erdélyi irodalomkritikus fogalmazza meg rendkívül találóan, hogy „a mítosz száz alakot ölt, nem él már, mégse hal meg”. Az FA-kupa mítosza nem függ az „óriásölésektől”, az eredetpontoktól, de szükség esetén még elő tudja húzni azokat a tarsolyából, miközben már jelentése annyira kitágult és változott – noha ugyanazon origó körül mozog –, hogy a „varázs” is lebegő jelölőként vándorol a róla szóló diskurzusban.

Barthes azonban borúlátó és Poppert is visszhangozza, amikor a mitikus- és ideologikus jelentésadás elhatárolhatatlanságáról beszél. A reklámok, a divat, azok a területek, amiket Barthes vizsgál a Mitológiákban, tehát a mindennapi élet szegmensei, beleértve a politikai nyelvezetet, de a sportot is, mind magukban foglalják a „rejtetten működő ideológiai tendenciákat”.

Barthes mégsem vetette meg a sportot, annak mítoszteremtő természetének ellenére sem, vagy mint látni fogjuk, éppen azért. Három évvel azután, hogy megjelent a Mitológiák esszégyűjteménye, Barthes-ot felkérte egy kanadai filmstúdió, hogy írjon szöveget egy készülő, What is sport? Of Sport and Men (Mi a sport? Sport és emberek) című dokumentumfilmjéhez. Barthes öt nemzeti sportot nevezett meg, amiket a film a francia filozófus szövege alapján igyekezett megjeleníteni: a bikaviadalt (Spanyolország), az autóversenyzést (USA), az országúti kerékpározást (Franciaország), a jégkorongot (Kanada) és a labdarúgást (Anglia). Barthes szinte minden esetben a drámához, a színházhoz nyúl mint analógiához, amikor egy-egy sport természetét igyekszik körbejárni. Különösen így van ez a labdarúgásról szóló szegmensnél, ahol Barthes így fogalmaz, miközben a szemünk előtt a tömött Wembley és más futballstadionok képei jelennek meg: „Bizonyos korokban, bizonyos társadalmakban a színház fontos társadalmi funkciót töltött be.

 


(X) Köss egy fogadást legalább 3500 Ft értékben az Australian Open bármely mérkőzésére és 1500 Ft értékű ingyenes fogadást kapsz ajándékba! 


 

Városokat hozott össze egy közös tapasztalatban: hogy megéljék a saját szenvedélyüket. Manapság ugyanezt a funkciót a sport szolgálja, amelynek megvan a maga pihentető hatása”. Barthes gondolatai a futballszurkoló szemszögéből lesznek igazán értékesek. Amellett, hogy szemfülesen ismeri fel a labdarúgás globalizációs hatását (ugyan csak az 1960-as évek elején járunk) nagyszerűen mutat rá arra, hogy a „néző” mennyiben nélkülözhetetlen, szerves része a játéknak, szemben például a színházi nézővel. A színházi néző csupán „megfigyelő”, kukkoló (voyeur) aki megfigyeli a színészeket (actor), a futballszurkoló azonban maga is fontos szereplőjévé válik a drámának, nem passzív követője lesz az eseményeknek, de ha úgy tetszik, színész (actor) is, aki aktívan cselekszik (to act) egy-egy „előadás” során: „minden, ami a játékossal megtörténik, megtörténik a nézővel is”. Ismerősen cseng a fülünkben a korábbi „mítosz mint beszéd” frázis, amikor ezt olvassuk Barthes-tól, aki tovább mélyíti a színházi néző és a futballszurkoló közötti különbséget: „Itt [a sportesemények lelátóin] az események követése nem csupán megélés, szenvedés, reménykedés, megértés, de az is, hogy kimondjuk, hanggal, gesztussal, kifejezéssel, hogy az egész világ tanúja legyen, egyszóval, hogy kommunikáljunk.”. Ezzel talán a barthes-i kígyó a farkába is harapott. A szurkolói lét csodája éppen az lesz, ami (többek között) a sportot is beszennyezi, vagyis, hogy mint beszéd (parole) kiszolgáltatottá válik a mítosznak és a rejtett ideológiának.

 

Roland Barthes (Fotó: Wikipedia)


 

Tae-Yeoun Keum, a Plato and the Mythic Tradition in Political Thought könyv szerzője úgy igyekszik feloldani a szöveg elején említett Nietzsche-Popper Platón-ellentmondást, hogy rámutat arra, ami mindkét álláspontban közösen megtalálható: a mítosz egy hatalmas és tartós erő mind a politikában, mind a kultúrában, ezt pedig Platón is felismerte. A mítoszok azonban nem olyan erődítmények, amelyek ellenállnak a változásnak, hanem dinamikus történetek, amelyek nyitottak az újraértelmezésekre minden alkalommal, amikor elmesélik őket. Pontosan erre a dinamizmusra utaltunk korábban Szilágyi Júlia mondatával, vagy éppen azzal, hogy Barthes elmélete szerint is a mítosz: forma. A mítoszok olyan szimbólumokkal gazdagon díszített narratívák, amelyek segítenek a világértelmezésünk formálásában. A kérdés csupán az, hogy ha felismerjük ezt, akkor milyen attitűddel viszonyulunk hozzájuk. Barthes például a mítosz felfogásának három megközelítéséről beszél: 1. a mítoszt kibocsátó általában üres jelölőként fogja fel – vagyis teljesen feltölti a kiválasztott fogalommal; 2. a mítoszhoz mint telített jelentőhöz való hozzáállás – elemző feladat, az értelem és a forma szigorú különválasztása; 3. általános mítoszfogyasztási módszer, úgy fogjuk fel a jelentőt, mint értelem és forma szétbogozhatatlan együttesét, ez a mítosszal való önkéntes kiegyezést jelenti.

A mítoszokat annyiban kell üldöznünk, amíg a 2. számú alapállással konstruktívan igyekszünk azokat felhasználni, ennyiben Barthes-ot és Tae-Yeoun Keumot is követjük.

Mivel a „magic of the FA-cup” is egy mítosz, ezért ebben a helyzetben is hasonlóan kellene eljárnunk. A totális lemondással, az FA-kupa varázsának üldözésével azt kockáztatjuk, hogy „a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntjük”. Az FA-kupa varázsa több, mint üres frázis, egy telített jelentő, aminek a megfejtése értékes feladat lehet a mai, modern labdarúgás közegének is. A túlromanticizáló Nietzsche-szurkolók sem járhatnak sikerrel, de a túlracionalizáló, felvilágosult Popper-szurkolók mítoszirtása sem kecsegtet feltétlen győzelemmel, amikor az FA-kupa mítosza van terítéken. Végső győztest nem hirdethetünk, egy valami viszont biztos, amíg minden év januárjában megy a parole, folyik a beszéd, addig, mint minden mítosz, az FA-kupa varázsa is ide-oda lebeg a két oldal között, mint egy lufi, ami nem tud kipukkadni.

 

Ki nyeri az FA Kupát?

3,75 – Manchester City

6,00 – Chelsea

8,00 – Liverpool

Ezt a fogadási lehetőséget a Sportfogadás/Labdarúgás/Anglia/FA Kupa/Végső fogadások útvonalon keresztül találhatod meg.


Kattints ide és fogadj az angol labdarúgás piacaira az Unibeten! Ha ezen a linken keresztül regisztrálsz, most 100%-os befizetési bónuszt és 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz!


 

Hogy tetszett a cikk?

Ajánlás
Kultúra

Hibabejelentő

Ez a weboldal is sütiket használ!X

A kényelmes böngészés érdekében sütiket használunk a tartalom és a közösségi funkciók biztosításához, a weboldal forgalmunk elemzéséhez és reklámozás céljából. A weboldalon megtekintheted az Adatkezelési tájékoztatónkat és a sütik használatának részletes leírását. A sütikkel kapcsolatos beállításaidat a későbbiekben bármikor módosíthatod a láblécben található Süti kezelési beállítások feliratra kattintva.