Negyed órán át tapsolt a közönség az 1960-as BEK-döntő után, amelyen a sportág trendjei alapján felülmúlhatatlan rekordok születtek. A legendás glasgow-i Hampden Parkban 127 ezer 621 néző látta a finálé 90 percének tíz találatát, benne egy duplázást, egy mesterhármast és egy mesternégyest.
Ami a nézőszámot illeti, a sorban ötödik BEK-döntő – és a zsinórban ötödik Real Madrid-győzelem – idején, világviszonylatban nem számított kiugrónak még ekkora nézősereg sem, a stadion és a biztonsági előírások modernizálásával azonban már megközelíthetetlennek tűnik. A XXI. század BL-döntői közül egy sincs, amelyre 90 ezer embernél többet beengedtek, de ha egy napon mondjuk Katar megvásárolja a rendezést – és miért ne akarná –, valószínűleg akkor is meg kell majd elégednie a fentinél szerényebb számmal (mondjuk a 2022-es vb-döntőn feljegyzett 89 ezerrel). Ha csak a Hampden Parkot nézzük, ma már csupán 51 ezer drukker fér el a skót futball emblematikus arénájában.
Tízhez közeli találatot is csak az ötvenes-hatvanas évek Realjának döntői hoztak. Mindjárt az első, a Reims elleni 4–3 1956-ban vagy éppen a Benfica elleni 3–5 1962-ben. De még ezek közül is kiemelkedő az Eintracht Frankfurt elleni 7–3 1960-ból. A legutóbbi hatvan évben a rekordot a 2005-ös Liverpool–Milan 3–3 jelenti.
A fináléban elért mesterhármasok pedig egyelőre kizárólag a hatvanas évek jellemzői, mindössze három labdarúgó büszkélkedhet ilyen teljesítménnyel. Közülük Puskás Ferenc az egyetlen, aki kétszer is összehozta ezt. Először 1960. május 18-án, egy napon Alfredo Di Stéfanóval, csakhogy a magyar csatár hozzátett egy negyediket is. Az argentin góljai zárták keretbe a Real gólözönét, közben – 2–1 után – Puskás sorozatban négyet vágott be. Többek között két hatalmas dugót a jobb felsőbe.
A meccs különös előtörténete, hogy Puskás Ferencnek írásban kellett elnézést kérnie a németektől, hogy egyáltalán megvalósuljon egy olyan mérkőzés, amelyben NSZK-beli együttes ellen lép pályára. Az 1954-es vb-döntő után ugyanis doppingolással vádolta meg az ellenfelet, mint néhány éve tudjuk, nem is alaptalanul, bár akkoriban a FIFA-nak még nem volt tiltólistája a szerekkel kapcsolatban. A Német Labdarúgó-szövetség a doppingvádra válaszul megtiltotta a klubcsapatainak, hogy Puskás ellen futballozzanak – egészen a nyilvános bocsánatkérésig.
A meccs utótörténetéről néhány éve, a hatvanadik évfordulón a Guardian anekdotázott. A brit médium idézi Puskást, aki így számol be a lefújás – fenti felvételeken is látható – pillanatairól, amely során az ellenfél (a megörökített jeleneten éppen Hans Weilbächer, az Eintracht Frankfurt csapatkapitánya) hiába kéri el tőle a labdát:
„Ahogy közeledett az utolsó sípszó, Alfredóval elkezdtük tartani a labdát, ahogyan néha korábban is a meccsek vége felé, amikor már tudtuk, hogy nyerünk. Egy kis játék volt ez közöttünk, amely arról szólt, hogy ki foghatja majd meg a végén. Rápillantottam a játékvezető órájára, és számoltam magamban az utolsó percet, hogy megbizonyosodjak róla, nálam lesz a labda, amikor lefújja. Én szereztem a legtöbb gólt, gondoltam, ha valakié, akkor most az enyém kell, hogy legyen. De tudtam, hogy Alfredo is mesterhármast ért el, és ha teheti, ő veszi fel. Aztán lefújták, a labda nálam volt, és elindultam vele a kezdőkör felé, amikor Stein odajött hozzám és elkérte. Nem adtam oda, de amikor már harmadszor kérte, arra gondoltam, bár nagyon szeretném megtartani, ez az ember két gólt lőtt, mégis veszített. Úgyhogy a legkevesebb, amit tehetek érte, hogy mégis neki adom a labdát.”
Kiemelt kép: The Scotsman
