A Newcastle megilletődötten játszott, de a Milan csak helyzetekig jutott

A Milan az Inter elleni 5–1-es vereséggel hangolt a BL-mérkőzésre. Ennek fényében különösen meglepő volt, amit az első félidőben láttunk. Folyamatosan alakította ki a helyzeteket, sőt alkalmanként a ziccereket is Stefano Pioli együttese. A támadásaik kreatívak voltak, több fókuszpontjuk is volt.

Az akcióikat alapvetően az egyébként is sokkal erősebbnek számító bal oldalukon vezették. Theo Hernández a tőle megszokott módon már a találkozó elején többször felvitte a támadóharmadba a labdát, onnan tört befelé. Ettől láthatóan nagyon tartottak Jacob Murphyék a folytatásban, ezért sokkal szorosabban őrizték később a franciát. Rafael Leao ezúttal sokat lépett vissza, és Hernández a bal oldalon, a vonal mellett futott fel labda nélkül, és várta Leaótól a labdát a támadások utolsó fázisában. Leaónak több remek labdája is volt középre a kezdeti hibái után. A legnagyobb helyzetet egy Hernández, Leao összjáték szülte, mikor átmenetben ugrathatta ki a portugált, aki Fabian Schärt kétszer is átverte, de végül nem lőtt, hanem sarokkal szerette volna megoldani a szituációt, egyszerűen fogalmazva elszórta a labdát. Leao sokszor lassította a játékot a visszalépéseivel, ellenben a 4–1–2–3-as felállásban jobb oldali nyolcasként szereplő Ruben Loftus-Cheek olajként szolgált a gépezetben, ugyanis sokszor megjátszható volt, nagyon jól bújt ki a Milantól 64 millió euróért igazolt Sandro Tonali fedezőárnyékából, valamint Bruno Guimaraes és a Samuel Chukwuezére figyelő Dan Burn mellett kétszer is remekül lépett be a tizenhatoson belülre labdával és készített elő lövést.

Gordon többször kisegítette Burnt

Chukwuezét igyekeztek izolálni a jobb oldalon a nála sokkal lassabb Burnnel, és egy az egy elleni párharcokra kényszeríteni a hórihorgas angolt, ahogyan azt tette az előző idényben Bukayo Saka is az Arsenal–Newcastle mérkőzésen. Továbbra is érthetetlen, hogy miért nem igazolt egy sokkal magasabb szintet képviselő balhátvédet a Newcastle, aki képes harmadik belső védőt is játszani támadásban, Lewis Hall szerződtetése erre a problémára nem megoldás. Burnnek gyakran a segítségére sietett a PL egyik legjobban és aktívabban védekező támadószélsője, Anthony Gordon. Gyakran két védővel került szembe a nigériai csatár, ha viszont Burn maradt csak a közelében, akkor néhány csel után remek beadásai voltak Leao felé a hosszú oldalra. Ezen szituációkból volt képes sok helyzetet kialakítani a Milan.

A francia kapus mértani pontossággal ívelte rendszeresen a két szélső védő lábára a labdát, akik ezt követően azonnal tudták előrefelé továbbítani. Márpedig, ha egy kapus ennyire könnyen át tudja játszani – lásd Ederson a Manchester City–Newcastle mérkőzésen – az ellenfél támadósorát, akkor nem érdemes három emberre fellépni, ezért sokszor 4–5–1-re álltak át a „szarkák”, ez pedig megkönnyítette az építkezését a Milannak az első fázisban. Ezért is jelenthet óriási gondot, ha ismét hónapokra ki fog dőlni Maignan, hiszen az előző idényben jelentősen visszaesett nélküle a „rossoneri” teljesítménye. A Newcastle támadói számára az volt a „trigger point”, amikor Malick Thiaw-nak passzolták hátra a labdát, mert a német belsővédőt érezték a legbizonytalanabbnak labdával és azonnal megindultak előrefelé prsszingelni Gordonék.

Isak szerepe kulcsfontosságú volt ezúttal is

A Newcastle első fázisban 3–2-es jobbra eltolt alakzatban építkezett, szokás szerint Kieran Trippier lépett fel a jobb oldalon Guimaraessel azonos magasságba, Burn pedig befelé húzódva a harmadik belső védő volt. Igyekeztek jobb oldalra terelni a labdát, ami pedig különösen érdekes volt, hogy a jobb oldali félterületben mozgó Sean Longstaff sokkal több szerepet vállalt az építkezésben, mint Tonali a bal oldalon, annak ellenére, hogy ebben nem jó. Tonali és Gordon a Milan védelmi vonalába felhúzódva várta a labdákat. A Milan a kezdeti 4–2–3–1-es védekezést egy kompaktabb 4–1–4–1-re változtatta az első félidő derekán, de Leao így is nagyon kevés munkát tette bele a védekezésbe a bal oldalon, ezért Trippiernek könnyű dolga volt támadásban, rengeteg ideje volt mindig, és előkészítés terén ő volt ezúttal is a legveszélyesebb Howe csapatában.

A legfontosabb eleme az angolok támadásaik Alexander Isak volt, aki nagyon sokféle szerepkörben tud kiválóan teljesíteni. A találkozó első felében az volt a feladata, hogy szinte minden támadásnál lépjen vissza a középpályára, kérje el a labdát. Egy védőt mindig kihúzott magával, és az így üresen hagyott területbe kellett volna indulni Murphynek és Longstaffnak. Longstaff számára ez a szerepekör nem igazán megfelelő, míg Murphy nem képes olyan szinte bemozogni az üres területekbe, ahogyan azt Miguel Almirón tette az előző – és számára igencsak „kifutott” idényben. A második félidőre váltott Eddie Howe, érezte, hogy ez a játék nem fekszik a támadóik számára, ezért Isak jóval kevesebbet lépett már vissza a 46. és a 60. perc között.

A Milan játéka a 35. perctől nagyjából a 60. percig jóval elmaradt az addigitól. A 61. perctől Tijjani Reijnders beállításával újra felpörgött a milánóiak támadójátéka. Tommaso Pobega biztosította a Hernándeztől üresen hagyott bal oldali területet, hogy ne tudja lekontrázni a Newcastle a Milant, de ezenkívül a támadásokhoz érdemben nem tudott semmit hozzátenni. Reijnders a beállását követően azonnal parádés szólót mutatott be és lekötötte a vendégek figyelmét a megindulásaival, ezzel Leao számára is több tér nyílt a bal szélen.

A helyzetek száma és a játék képe alapján is rászolgált volna a győzelemre a Milan, nagyon sokba kerülhet még a végelszámolásnál, hogy nem tudtak nyerni hazai pályán a Newcastle ellen (0–0). A játékuk azonban reményt keltő volt. A Newcastle hazai pályán a BL-ben biztosan sokkal bátrabb játékot fog mutatni, a középpályásaik gyakrabban fognak fellépni védekezésben, szerencséjük volt, hogy nem távoztak pont nélkül.

Kiemelt fotó: Getty Images