Az aranyvárományosok, avagy a Manchester City és az Arsenal csatája elé

Manchester City

Ebben az idényben is ők a legfőbb esélyesei a Premier League-nek, bár azért az előző szezonban akadtak már figyelmeztető jelek. Hogy mást ne mondjunk, ez volt a Guardiola-korszak első idénye, amikor nem a City volt a legjobb a várható szerzett, illetve kapott gólok számának különbségében, hanem az Arsenal. Ennél persze lényegesebb kérdés, hogy 38 forduló elteltével ki áll a tabella élén, és az elmúlt szezonban is a City volt ez a csapat, mégis, a plusz 46-os xG különbségét (a helyzetek minősége alapján 82 gólt kellett volna rúgnia, az ellene kialakított lehetőségek alapján pedig 36-ot kapnia) héttel verték az „ágyúsok”. Nem elöl, hátul akadt inkább probléma – már ha lehet ezt a szót használni a sorozatban négy bajnoki aranyat szerző csapat esetében –, minthogy több gólt kapott, több lövés érkezett a kapujára, és az ellene kialakított xG is nagyobb volt, mint bármelyik másik szezonban, amikor Guardiolával a magasba emelhette a PL-serleget. De így is nyert, köszönhetően elsősorban annak, hogy a legtöbb gólt szerezte (96-ot), a legtöbb labdát sikerült megszereznie a támadóharmadban (285-öt), hogy december 6-a után nem talált legyőzőre, hogy az utolsó kilenc bajnokiját mind megnyerte. Meg hogy volt egy Rodrija, De Bruynéje, Fodenje, Haalandja, Dokuja és a sor még folytatható lenne. Mindenekelőtt pedig volt egy Guardiolája, aki angliai futballtörténelmet írva négy egymást követő szezonban is bajnok lett a csapatával. Soha egyetlen klubnak nem sikerült ez a szigetországban. És valamennyi edzői kvalitása közül talán ez a legnagyobb erénye, hogy képes a játékosok motivációját a legmagasabb szinten tartani, elérni, hogy megőrizzék a győzelmi vágyat, hogy még véletlenül se kényelmesedjenek el, noha teljesen természetes emberi tulajdonság volna azok után, hogy már mindent megnyertek. Meglehet, ők tényleg „superhumanek”, de hogy száz százalékig sportemberek, az biztos. És a motivációjuk aligha csökken, már csak azért sem, mert újra találhatnak célt: bajnoki diadallal búcsúzni az edzőtől, akinek majd’ mindent köszönhetnek. Ha addig nem hosszabbít ugyanis, az idei lesz Guardiola utolsó szezonja a City élén, és hogyan máshogy, ha nem aranyéremmel akarna búcsúzni. Meglehet, nem is eggyel. A kezében lévő ütőkártyák alapján minden esélye megvan rá: a támadójátékot a „nagy öregek”, Bernardo Silva, De Bruyne és Jack Grealish mellett a fiatalabbak, Haaland, Foden, Doku, illetve a még fiatalabbak, a rendkívül tehetséges, és a minap összeszedett sérüléséből felépülve majd a korábbiaknál minden bizonnyal több esélyt kapó Oscar Bobb, valamint a gironai kölcsönjáték után a City Group zászlóshajójához igazoló, 20 éves brazil, a villámgyors és az egy az egyekben is nagyon bátor Savinho alakítják majd. Bizonyára félelmetesen jól.

Julián Álvarez nélkül is, aki a több játéklehetőség reményében szerződött az Atléticóba – és biztos azt sem bánja, hogy spanyol nyelvterületre kerül, napsütéses vidékre, argentin edzőhöz –, ami nem egy örömteli hír a Citynek, bár az érte bónuszokkal együtt járó 80 millió font annál inkább az. Ne lepődjünk meg, ha augusztus végéig vásárol is még valakit elölre a City, bár leginkább egy jó 6-ost akar, hogy alkalomadtán tehermentesíthesse a Terminátorát. Hétköznapi nevén Rodrit.

Van azért, amiben javulnia kell a Citynek, vagy legalábbis visszatérni a két évvel ezelőtti önmagához. Ez pedig az ellenfél lefordulásainak, gyors kontráinak a megakadályozása, ehhez kellene az az agresszív visszatámadás, amivel korábban csírájában sikerült elfojtani az ellenakciókat, vagy épp azok a taktikai faultok, amik ugyanezen veszélyt voltak hivatva elhárítani.

Ami azt illeti, leselkedik még egy veszély a Cityre. Ezen az őszön tárgyalják azokat a vádpontokat, amelyekben a Premier League bűnösnek találta a klubot – nincs belőle sok, „csak” 115 –, és ki tudja, mi lesz annak a vége? Lehet akár olyan brutális pontlevonás is, hogy képtelen lesz megvédeni a címét, persze az is előfordulhat, megússza súlyos pénzbüntetéssel. A még tavaly februárban megfogalmazott vádak szerint a City megsértette a liga pénzügyi előírásait – van olyan vádpont egyébként, ami 2009-es esetet említ –, de mindenkinek jobb lenne, ha valahára döntés születne az ügyben. Pláne a kihívóknak, ha netán súlyosan elmarasztalják a Manchester Cityt.

Arsenal

Idén még közelebb férkőzött az Arsenal a Cityhez, de a 89 pontos teljesítmény sem volt elegendő ahhoz, hogy megelőzze. Pedig ahogy a csapat, a szurkolók is mindent megtettek a remélt aranyéremért, odáig is elmentek, hogy a rühellt rivális Tottenhamnek drukkoljanak a záró forduló előtt, abban a reményben, hogy a Spurs legalább döntetlent ér el a Cityvel szemben. Úgy a tabella élére ugorhatott volna az Arsenal. De kikapott, a City pedig az utolsó körben sem hibázott. Ettől még elképesztő, amit az Arsenal művelt; hogy mindössze öt vereséget szenvedett, csak 29 gólt kapott (messze a legkevesebbet a mezőnyben), a várható rúgott, illetve kapott gólok különbségében pedig, mint azt a City-fejezetben említettük, a legjobbnak bizonyult, Ez is csak ahhoz volt azonban elég, hogy két pontra megközelítse a riválisát, ami arra ösztönözte Mikel Artetát, hogy még tovább fejlessze a csapatát – érkezett is az Eb-felfedezett Riccardo Calafiori –, valamint hogy minden olyan fegyvert bevessen, amivel jobbá teheti az övéit. Előfordult, hogy zsebtolvajokat verbuvált, és az egyik közös étkezésen bevetette a bandát. Amikor a játékosok végeztek a vacsorával, megkérdezte tőlük, minden értékük megvan-e. Kiderült, sokaknak a telefonja és a tárcája is hiányzik. Aztán persze mindent visszakaptak, de Arteta ezzel is arra próbálta őket figyelmeztetni, hogy miképpen az életben, a pályán is mindig ébernek kell lenniük, a figyelem nem lankadhat. A védelem mondjuk az egész szezonban éber maradt, az egy-egy hiba dacára is a legjobbnak bizonyult a Premier League-ben, bár tény, azt a balhátvédet, aki védekezésben és támadásban is remek, nem találta meg Arteta – ezért is érkezett a belső és szélső védőként egyaránt bevethető Calafiori. A Ben White-tal, William Salibával, Gabriellel alkotott négyesét lehet megpróbálni átjátszani – sok sikert hozzá! És ott van még ugye a hosszú sérüléséből felépült, ugyancsak több poszton használható Jurriën Timber is.

Aligha a védelmen, vagy a kapuból az angol válogatott Aaron Ramsdale-t kiszorító David Rayán múlik majd a remélt bajnoki cím – noha védőtársaival „együttműködve” néhány gólt ajándékozott az ellenfeleknek a spanyol –, hanem hogy a City botlik-e, illetve hogy az Arsenal képes-e javulni a helyzetkihasználásban. Mert azért az előző szezonban akadt öt olyan meccse, amelyiken nem szerzett gólt, azokból pedig egy döntetlen mellett négyet elveszített. Kettőt rázós helyszínen (a Newcastle, illetve a Villa otthonában), kettőt viszont odahaza (a West Ham és megint csak a Villa ellen). Arteta gyakorta megemlíti, mennyire a nüanszokon múlik a siker, de azt reméli, ha azok legutóbb nem is nekik kedveztek, kellő motivációval szolgálnak futballistáinak, akik így még inkább meg akarják nyerni a bajnokságot. Vagy valamelyik kupát, mert egyelőre az sem sikerült nekik (Artetának már igen, de a 2020-as FA-kupa-győzelmet még egy egész más csapattal aratta).

Lehet, hogy kicsit több rotáció sem ártana, mert ha a bajnokságban nem is látszott fáradni a csapat, meglehet, a Bayern elleni BL-kiesésben ez is közrejátszott. Vagy csak a BL-rutin hiánya, ami a nyögvenyelős Porto elleni továbbjutáskor is kiütközött.

De ez az Arsenal eljutott oda, hogy – legalábbis Angliában – mindenki tart már tőle, s a meccseik többségén valahogy tényleg azt lehet érezni, más nem nyerhet, csak az ágyús had. Mert annyira magabiztosak a futballistái, annyira jók hátul, annyira tudatosan támadnak és variálják a különböző támadási sémákat. Akkor is, ha az említett gólok olykor hiányoztak. Ez talán amúgy az egyetlen gyenge pont, a vérbeli gólvágó hiánya, persze sosem tudjuk meg, ha lett volna neki egy 20 gólos centere, megelőzi-e a Cityt. Mert szép-szép Kai Havertz tavaszi feltámadása és a góltermése, azért nem egy Haaland, de még csak nem is Watkins vagy Isak. És nem látni, hogy lenne benne szezononkénti húsz gól. Gabriel Jesusban sem nagyon, pechjére ebben az egy szegmensben küzd hendikeppel, jóllehet minden másban – cselezőkészség, robbanékonyság, erő, játékintelligencia, kombinatív képesség – világklasszis. Ha nem igazol centert az Arsenal – és a tavalyi több, mint 200 millió fontos költéssel a pénzügyi fair play határán mozog –, idén is ők ketten vetekedhetnek a centerposztért, Leandro Trossard és Gabriel Martinelli pedig a balszélső helyéért. Az előző szezonban a belga kiszorította a brazilt, de Arteta ismét azt a tüzet látja Martinelliben, ami azt mondatja vele, ez akár az ő nagy idénye is lehet. A jobb oldalon Bukayo Saka kirobbanthatatlan, de nem ártana egy helyettes, csak hogy ne kelljen egy évadban hatvan egynehány meccset játszania. A középpályán Declan Rice az angol válogatottban betöltött szerepéhez képest előrébb játszva is klasszis, de mit mondjunk akkor a nyolc bajnoki gólja mellett 10 gólpasszt kiosztó, és 102 helyzetet teremtő Martin Ödegaard-ról? Ezt az Arsenalt neki találták ki, ő pedig csapatkapitányhoz méltón futballozik. De hogy az angol Szuperkupánál értékesebb, nagy trófeának számító serleget is a magasba emelhet-e valamikor, az továbbra is megválaszolatlan.

Kiemelt kép: Alamy Stock Photo