Kezdődik a Premier League – íme, a top 6 kihívói

Aston Villa

A csapat eleje és vége kétségtelenül (világ)klasszis és a köztes sem rossz, úgyhogy a Bajnokok Ligája (leánykori nevén: BEK) színpadára 41 év után visszatérő Villa abban, hogy nem csak statisztaszerep jut neki az európai porondon, feltétlenül bízhat. A bajnokságban bizonyosan többre hivatott, de hogy ismételten elérhető-e a negyedik hely, afelől lehetnek kétségeink. De kezdjük az elején: a kapuban Emiliano Martínez posztja egyik legkiválóbbja, nem csak a Premier League-ben, az egész világon. Az elmúlt szezonban az ellenfelek lövéseinek/helyzeteinek minősége alapján várható gólokat tekintve majd’ hét találattól mentette meg együttesét, ami azért kvalitást mutat – tudjuk persze jól, mennyire ragyogó kesztyűs. A csapat csúcsa is kiragyog a tömegből, Ollie Watkins testesíti meg a csillogó éket. A klasszisát a hollandok elleni Eb-góljával is igazoló center nem csak a gólokat termelte serényen az elmúlt idényben, kiszolgálásban is jeleskedett: 19 góljához hozzátett 13 gólpasszt, utóbbival az élen zárt a vonatkozó listán. És abban a ligában, amelyikben Cole Palmerek, Kevin De Bruynék, Martin Ödegaard-ok futballoznak, ez azért valami. Az elmúlt idénybeli rendszeres csatártársai, Leon Bailey, illetve Moussa Diaby közül az utóbbi 50 millió font ellenében Szaúd-Arábiába igazolt, de jött négy fiatal, akik közül bárki lehet az „új Diaby”: Samuel-Iling Junior a Juventusból, Lewis Dobbin az Evertonból érkezett, a két saját nevelést, Jadon Philogene-Bidace-t és Cameron Archert pedig visszavásárolta a klub. Utóbbi talán inkább Watkins helyettese lehet, főként, ha a több játéklehetőségre vágyó Jhon Duránt nem tudja megtartani a Villa. Sőt ha Unai Emery vágya teljesül, még Joao Félix is érkezik (bár őt most épp a Chelsea kerülgeti).

Szóval elöl biztosan meglesznek a birminghamiek, a középpályán viszont pótolni kellett a Juventusba szerződő Douglas Luizt, Emery pedig mindjárt két játékossal biztosította be magát. Egy tapasztalt, az elmúlt szezonban a legszebb napjaira emlékeztetően futballozó hatos-nyolcassal, ő lenne Ross Barkley, valamint egy fiatal, nagyreményű, különlegesen jó fizikumú és a labdával is jól bánó belga válogatottal, Amadou Onanával. Ott van még mellettük a másik két belga, Youri Tielemans és Leandro Dendoncker, az ugyancsak a Juvéból elhozott argentin Enzo Barrenechea, de a biztos kezdőjátékos (feltéve, hogy egészséges) a rendkívüli játékintelligenciával megáldott Boubacar Kamara. Ők hatan pályáznak a belső középpálya két helyére, de kell a létszám, minthogy igen strapás szezon elé néz a Villa a Bajnokok Ligája nyolc őszi csoportmeccsével, plusz a három hazai fronttal. A 4–2–2–2-es játékrendszerben a két tízes poszton a már említett fiatalok mellett a „cult hero” John McGinn, a saját nevelés Jacob Ramsey (már ha nem cserélik el a tottenhames Giovani Lo Celsóra) vagy a hosszú sérülése után talán a formáját is visszanyerő Emi Buendía lehet a megoldás.

Az Emery-futballban ultra magasra feltolt védelem közepén Diego Carlos (ha marad…) és Pau Torres lehet a kezdő, a jobbon az eredetileg belső védő Ezri Konsa, a balon a Chelsea-ből igazolt Ian Maatsen.

Van tehát ebben a Villában (játékos)anyag, ha tovább fejlődik, megint kellemes meglepetést okozhat, bár nem is lenne már ugye szenzáció az újbóli jó teljesítmény. Az előrelépés záloga Emery, a megszállott tréner, aki igen aprólékosan elemzi az ellenfeleket és saját csapatát, a futballal kel és fekszik, de a nagy kérdés, az Európa-liga után eggyel feljebb is képes lesz-e maradandót alkotni (a második számú kupasorozat trófeáját négyszer már hazavihette). Amin feltétlenül javítani kell, az az idegenbeli szereplés, nyolc győzelme mellett hétszer kikapott, és korántsem keltette megtörhetetlen csapat benyomását, ami azért saját otthonában jellemző volt rá. No de így is BL-részvevő, több mint négy évtized után, ettől pedig mindenki bezsongott, aki imádja a bordó-kéket. Mint az az új mezt bemutató videóból is kiderül, izzik a levegő a Villa körül, ezt az emelkedett hangulatot igyekeznek megőrizni a Parkban az ahhoz méltó produkciókkal.

Newcastle

„Eddie Howe mindig, minden helyzetben ott van nekünk, a családi ügyeinket is megbeszélhetjük vele. A lakást nem rendezte be helyettem, de a lányom, Harper születése után sok jótanáccsal szolgált, hogy milyen kihívásokkal szembesülhetek apaként. Ha szükséged van néhány jó szóra, számíthatsz rá.”

Harvey Barnes dicsérte így az edzőjét – a szélső a megpróbáltatásokkal teli első newcastle-i szezonján van túl, de ha idén egészséges marad, nagy értéke lehet a „szarkáknak” –, aki tehát nem csak nagyszerű futballszakember, de a játékosai lelkivilágával is behatóan foglalkozó kiváló pedagógus. A Newcastle-ön nem véletlenül érezni, hogy nagybetűs csapat, akkor is az, ha történetesen veszít. Az előző idényben 14-szer kapott ki, ami mondjuk jelentős visszaesés az azt megelőző évad mindössze öt(!) vereségéhez képest (a 62 kapott gól is majd’ a duplája a 33-nak), de hát megannyi sérüléssel, illetve a Bajnokok Ligája miatti többfrontos harccal kellett szembenéznie a csapatnak, ami azért így sok(k) volt. Nem is sikerült olyan mértékben fejlődni, mint amit Howe remélt, és ami kielégítette volna, de nem az a fajta, aki feladná.

A látványos javulást a sérüléseken kívül egyéb objektív okok is nehezítik, mindenekelőtt a „profit and sustainability rules” (PSR), vagyis a Premier League pénzügyi fair play szabályzata, ami az olyan klubok életét, mint a Newcastle – amelyiknek lenne pénze, mégsem költhet kedvére – alaposan megnehezíti. Nehéz ügy ez a PSR, mert jó és rossz oldala egyaránt van. A jó nyilván az, hogy ezzel, vagyis hogy egy klub hároméves ciklusban 105 millió fontnál nagyobb mínuszt nem termelhet, igyekszik megakadályozni, hogy csődbe menjen az egyesület, és mert a tulajdonosi „kiegészítést” sem engedi – vagyis hogy a kőgazdag tulaj zsebből bármennyit belerakjon a csapatba –, azt is próbálja elérni, hogy semelyik klub ne kerüljön a versenyegyenlőséget alaposan torzító előnybe. Mintha lenne olyan, hogy versenyegyenlőség… A PSR hátulütője ugyanis, hogy a kicsit nehezen engedi a nagyok közé emelkedni, elvégre az „annyit költhetsz, amennyi a bevételed (játékoseladásból, szponzori pénzekből, tévés jogdíjakból, a nemzetközi szereplésért járó dotációból, a meccsnapi bevételekből)” el egyértelműen a topkluboknak kedvez. Mert mindig nekik lesznek jóval jelentősebbek a felsorolt pénzszerzési lehetőségei. Így pedig nehezen fér oda a Newcastle, és éppen azért, nehogy a mérlegben jóval több kiadás szerepeljen, mint bevétel – ami akár pontlevonást is eredményezhet – kénytelen volt az egyik neveltjét, Elliot Andersont, valamint Yankuba Mintehet eladni. És ezért sem igazolhat át azt, akit csak akar. Pedig a Manchester Unitedbe távozó sportigazgató, Dan Ashworth helyébe lépő, korábbi monacói direktor Paul Mitchell is jó szemű szakember, tudna egy-két nagy zsugást kipécézni, csak hát meg van kötve a keze. Akad azért így is néhány brutál spíler a St James’ Parkban, elég csak a mindenki örömére megtartott Bruno Guimaraest, a legutóbbi szezonban 21 gólt termelő centert, Alexander Isakot, vagy az angol válogatott Anthony Gordont megemlíteni, de ugyancsak minőségi futballista Sven Botman, Fabian Schär, Joelinton, Harvey Barnes, a kapus Nick Pope, a fogadási előírásokat megszegő, de a büntetését hamarosan letöltő Sandro Tonali, ahogy jobb formájában Kieran Trippier is, mellettük pedig feltörekvő tehetség Tino Livramento, Lewis Hall, Lewis Miley, valamint a nyáron a Sheffield Unitedből igazolt csatár, William Osula. Belőlük azért egy jó kis kezdőt össze lehet gyúrni, és idén a nemzetközi porond sem lesz plusz teher. Merthogy nem jutott el oda a Newcastle. Jövőre viszont összejöhet, feltéve, hogy mindenkire számíthat a szezonban Howe. Az új igazolások közt megemlítendő még Kerkez Milos korábbi bournemouthi riválisa, Lloyd Kelly, akit szerződése lejártával ingyen kaparintott meg a Newcastle, és nagyon akarja még a védelme közepébe Marc Guéhit. Ha utóbbit is sikerül becserkészni, tényleg meglehet az első hét hely valamelyike.

Brighton

Az Albion és a tulajdonos, Tony Bloom edzőválasztása mondhatni, csak a szokásos. Meghúzni a radikálisat, a bátorságra vallót, ami megannyi kockázattal jár, de annál is több lehetőséget kínál. Az esélyt, hogy valami szenzációs süljön ki belőle. Így történt ez Graham Potter, aztán Roberto De Zerbi esetében, majd most, Fabian Hürzeler kiválasztásakor is. Pottert addig hírből sem ismerték a Premier League-ben, a svédországi csodatevése után (az Östersunddal a negyedosztályból jutott fel az élvonalba, és nyert Svéd Kupát), valamint a Swansea irányítását követően viszont a Brightont az első tízbe vitte, és valami pompás futballt alkotott. De Zerbit ugyancsak kétkedve fogadták – „oké, hogy Olaszországban és Ukrajnában meg tudta valósítani az elképzeléseit, na de a Premier League-ben nem lesz könnyű”, szólt a verdikt –, erre a sok mozgásos, csodás passzjátékot bemutató, az ellenfelet kicsalogató és letámadásra ösztönző, azt viszont kijátszó, labda nélkül pedig a riválist agresszívan presszingelő játékán ámult Anglia, miközben csapata történetében először európai kuparészvevő lett.

Valami hasonlót remélnek a St. Paulit elhagyó, az Egyesült Államokban született német trénertől is – nem El-szereplést, de pofás futballt –, amire a hamburgiakat a Bundesligába vezető maestro képes is. 31 évesen. Igen, hét évvel fiatalabb, mint James Milner, és eggyel kevesebb, mint a csapatkapitány Lewis Dunk. De nem ezen múlik, bizonyos Julian Nagelsmann is bebizonyította ezt korábban. A brightoni vezérigazgató, Paul Barber „szerény, eszes, intelligens, nagyszerűen kommunikáló” szakemberként jellemezte az újdonsült trénert, aki a 3–4–3-as játékrendszer és a labdatartás híve, és akinek nagyon tetszik a brightoni klubfilozófia és játékos-kiválasztás; ami ugyebár eléggé adatalapú.

Eddig nem is nagyon tévedtek Bloomék, nem túlzás kijelenteni, a tehetséget a Brightonnál élesebb szemmel felfedezni senki sem képes Angliában. Hürzeler irányításával pedig gyümölcsözhet a kiváló scouting. 75 millió fontot költött a nyáron az Albion, félelem nélkül tehette, mert az elmúlt évben 122 milliós nyereséggel dolgozott. Sokat várnak mindenesetre a Nordsjaellandtól érkező 19 éves szélsőtől, Ibrahim Osmantól, a Newcastle-t 30 millió ellenében elhagyó 20 éves Yankuba Mintehtől, és akkor ott van még az oroszlánkörmeit már megmutató Simon Adingra, Julio Enciso, Joao Pedro hármas. Utóbbi lehet center is, amely poszton van egy tapasztalt Danny Welbeck, valamint egy szuper tehetséges Evan Ferguson, bár őt lehet, még a nyáron elviszi a Manchester United. A szélre szinte új igazolás a gerincsérülése miatt három hónapot kihagyó, de immár bevethető Mitoma Kaoru, szóval a brightoni támadópaletta bámulatosan színes, és rendkívül sokat ígérő.

A középpályáról a Dortmundba hazatérő Pascal Gross azért hiányozhat, a Feyenoordtól 25 millió fontért igazolt Mats Wieffernek kell azt stabilizálnia, de számíthat ebben partnerként a kameruni talentumra, Carlos Balebára, és ha marad, Billy Gilmourra.

Hátulra még akár Mats Hummels is érkezhet, a két szél Tariq Lamptey-vel és Pervis Estupinánnal adott.

Az tehát valószínű, hogy a Brightont idén is élmény lesz nézni, ahogy az is, hogy az újonc edzővel és számos fiatallal felálló együttesnek kell azért még minimum egy év, hogy az újbóli nemzetközi szereplésben reménykedhessen.

West Ham

Arról azért korábban is lehetett már hallani, hogy a tavaly technikai igazgatónak kijelölt Tim Steidten és David Moyes nem feltétlenül ért egyet abban, milyen átigazolási politika volna a helyénvaló, a skót tréner távozásával azonban szabad lett a pálya a német szakember előtt. Vagy legalábbis szabadabb. A korábban a Werder és a Bayer Leverkusen sportigazgatói pozícióját betöltő direktor meg elkezdett igazolni. A honfitárs Niclas Füllkrug a legnagyobb név, és talán az a futballista, akire a leginkább szüksége volt a „kalapácsosoknak”. Egy ideje már igyekszik megtalálni a lehető legjobb megoldást centerposzton, de sem Sébastien Haller, sem Gianluca Scamacca nem vált be (pedig együtt kerültek úgy 80 millióba…). Rendre Michail Antoniónak kellett megoldania a csatárdilemmát, és nem is lehetett rá panasz, de egy echte center elkélt már azért. Füllkrug az. Erős, minden idegszálával gólra törő, rendre helyzetbe kerülő csatár, a West Hamben pedig találni is olyanokat, akik ki tudják szolgálni: Jarrod Bowen, Mohammed Kudus, az ugyancsak nyári szerzemény Crysencio Summerville, vagy Lucas Paquetá feltétlenül. Bár utóbbi feje felett ott lebeg Damoklész kardja a saját hülyesége (?), pénzsóvársága (?), játékszenvedélye (?) miatt. A brazilt tavaly nyár óta azzal vádolják ugyanis, hogy négy PL-meccsen is szándékosan szedett össze sárga lapot, mert ő vagy barátai arra fogadtak. Ez azért több okból is kellemetlen: egyrészt ha bebizonyosodik, hogy bűnös, elég hosszú eltiltás néz ki neki, ami akár az egész pályafutását veszélyeztetheti, másrészt tavaly nyáron a Manchester City tervezte leigazolni, értesülve azonban a vele szembeni vizsgálatról, visszalépett. Döntés egyelőre nincs, Paquetá így továbbra is londoni.

Egy honfitársa is az lett, a 18 esztendős Luis Guilherme, a rendkívül gyors szélsőt a Palmeirasból hozta el a West Ham, nem feltétlenül mindjárt a kezdőcsapatba. Oda kerül viszont alighanem az argentin Guido Rodríguez, aki négy és fél, a Betisben eltöltött szezon után, ingyen érkezett. A Celta Vigo elleni utolsó felkészülési találkozón legalábbis ő szerepelt Paquetával és Tomás Soucekkel a középpályán, elöl meg összeállhat a Bowen, Füllkrug, Kudus hármas. A hátsó sor pláne új emberekből áll majd, akkor is, ha Kurt Zouma az Emírségekbe szerződése megdőlni látszik azzal, hogy a francia nem felelt meg az orvosi vizsgálaton… A középső védő posztra azonban meglett közben a két ember: Max Kilmant 40 millió fontért szerezték meg a Wolvestól (Julen Lopetegui elég jól ismeri), Jean-Clair Todibót pedig 40 millió eurós vételi kötelezettséggel kölcsönözték ki Nizzából. Jobbhátvédben is új embert köszönthetnek majd a drukkerek, a Manchester Unitedből érkező Aaron Wan-Bissakát.

Azért ez így ütős kis csapat, amely ellen egyetlen rivális sem mehet biztosra, feltéve, hogy a Premier League-be Wolverhamptonban belekóstoló Lopetegui megtalálja a hozzá leginkább passzoló játékmódot. A kelet-londoni hívek azt remélik, bátrabb, látványosabb, a kockázatot jobban felvállaló futball lesz ez, mint amihez Moyesszal hozzászokhattak. Ettől ő még a 2023-ban begyűjtött Konferencia-liga-diadallal örökre a klubfolklór része, és az eredményeit nem is illetheti kritika, csak hát a játékot nem feltétlenül nevezhettük minden igényt kielégítőnek. A Moyes-csapat az előző idényben csak a 13. legmagasabb xG-re volt képes (még a Sean Dyche féle Everton is megelőzte), a kapura lövések számát tekintve csak a 16. lett, az ellenfél tizenhatosán belüli érintések számában csak a 18. Ezek a mutatók azért jelzik, nem igazán uralta meccseit a West Ham. Lehet persze úgy is érvényesíteni az akaratod, hogy átengeded a kezdeményezést az ellenfélnek, de úgy sem mindig sikerült Moseyéknak. Lopetegui viszont dominálni akar, magasan letámadni, határozott stílust megalkotni, amit igen aprólékos munkával épít fel valamennyi állomáshelyén. Ugyanakkor még a legsikeresebben működő klubjában, a Sevillában dolgozva is a szemére vetették, hogy kevés helyzetet alakít ki csapata, a támadásépítésekben kevés kockázatot vállal.

Úgyhogy egyelőre megfejthetetlen, mire megy majd vele a WHU, a nyári nagybevásárlás után azonban kijelenthető, játékban és helyezésben (a 9. volt legutóbb) egyaránt előre kell lépnie.