Georgia Eb-kvalifikációja a tudatosság és a hosszú távú építkezés gyümölcse

A miheztartás végett azt azért szögezzük le rögtön az elején, hogy Georgia a nyilvánvaló fejlődése ellenére sem juthatott volna ki a nyári kontinensviadalra, ha Michel Platiniék annak idején nem duzzasztják fel az Eb mezőnyét (2016 óta 16 helyett 24 ország képviseltetheti magát), illetve, ha a 2018-ra életre hívott Nemzetek Ligáját nem kapcsolják össze a kvalifikációs-sorozattal, utat nyitva a hagyományos selejtezőkön elvérző, ám az NL-ben maradandót alkotó válogatottak előtt. Persze e radikális változtatások első számú haszonélvezői alighanem mi, magyarok vagyunk, hiszen 2016-ban és 2021-ben is ennek köszönhettük az Európa-bajnoki szereplésünket, de még a 2024-es torna selejtezőjének csoportelsőségében is kulcsfontosságú jelentősége volt a Nemzetek Ligájának, mivel Marco Rossi csapata ott harcolta ki, hogy az első kalapba kerüljön a sorsolásnál, így – némi szerencsével megtámogatva – Szerbia lett az egyetlen komoly ellenfelünk.

Bár a grúzok számára a magyar labdarúgás jelen sikerei egyelőre az álom az álomban kategóriát jelentik, 2020 őszén ők is nagyon közel jártak ahhoz, hogy ott legyenek a 2021-re halasztott Európa-bajnokságon, de végül Észak-Macedónia debütálhatott helyettük, miután Goran Pandev góljával 1–0-ra győzött a koronavírus-járvány miatt zárt kapuk mögött megrendezett, ügydöntő tbiliszi pótselejtezőn.

Noha Georgia labdarúgása az ország 1991-es, Szovjetuniótól való függetlenedése óta könnyűszerrel elintézhető lenne egyetlen kézlegyintéssel, mondván sem világ-, sem pedig Európa-bajnokságon nem járt még soha – de ennél azért jóval veretesebb futballmúltja van a kaukázusiaknak, és a jövőjük is ígéretesebbnek tűnik.

De mielőtt belevágnánk a georgiai (futball)történelmi gyorstalpalóba, mindenekelőtt tisztázzuk az ország nevét, ugyanis azt általános értetlenség övezi. Grúzia (a saját nyelvén Szakartvelo), a kontinens nem szláv nyelvű országainak többségében mindig is Georgia volt (angolul is <Georgia>, franciául <la Géorgie>). Grúzia ez utóbbi verzió oroszos alakja, Magyarországon már a 19. századból is fellelhető mindkét elnevezés. Hivatalosan hazánkban a Grúzia volt az elfogadott megnevezés, de a kaukázusi ország, miután 2008-ban villámháborút folytatott Oroszországgal, követelni kezdte, hogy a hozzánk hasonló országok is változtassanak a Georgia elnevezésre. Mára az euro-atlanti világban egyöntetűen ez az elfogadott, de a Grúzia elnevezés, illetve a grúz, mint nemzetiség használata sem helytelen.

A szovjet futball harmadik ereje

Természetesen a Szovjetunió labdarúgásának két legfontosabb bástyája az orosz és az ukrán tagköztársaság volt, utánuk azonban rögtön a kaukázusiak következtek. A Grúz Szovjet Szocialista Köztársaság volt az egyetlen a két legnagyobb tagállam mellett, amelynek egynél több csapata szerepelt a szovjet élvonalban (összesen öt gárdájuk volt érintett a szovjet idők során), a helyi kirakatcsapat, a grúz rekordbajnok Dinamo Tbiliszi pedig egyaránt kétszer volt szovjet bajnok és kupagyőztes is; így egyedüli többszörös győztes a nem orosz, vagy ukrán együttesek között. A Dinamo a szovjet liga történetében a 2 bajnoki aranya mellett 5 ezüst- és 13 bronzérmet is bezsákolt; ami az ország méretét tekintve sem kis szó, arról nem is beszélve, hogy 1981-ben a KEK-ben sem talált legyőzőre. Az SZSZKSZ 15 tagállama közül csupán az örmények (Ararat Jereván) és fehéroroszok (Dinamo Minszk) adtak bajnokcsapatot a fenti három tagállamon túl, innen nézve is kiemelkedő a grúz együttes évtizedeken átívelő remeklése.

De a klubfutballon túl is szép sikerek kötődnek a kaukázusi nemzethez: 1960-ban az első Európa-bajnokságon győztes szovjetek egyenlítő gólját a grúz származású Szlava Metrevili szerezte a Jugoszlávia elleni párizsi döntőben. 

Máig ez az orosz (szovjet) futball egyetlen trófeája, már ami a világ- és Európa-bajnokságokat illeti, ugyanis 1956-ban és 1988-ban is a Szovjetunió nyerte az olimpiát.

Szabad ország, gyenge futball

Az ország függetlenné válása, a nemzeti önrendelkezés elérése és a szabadság mámora ugyanakkor a többi posztszovjet (és kelet-európai) államhoz hasonlóan Georgiában is visszaesést hozott a labdarúgásban (és a sportban úgy általában), hiszen a gazdasági nehézségek közepette a gyenge lábakon álló, a nyugati elithez képest szakmailag és infrastrukturálisan is messze lemaradt nemzeti bajnokság finoman szólva sem biztosította a stabil hátországot, a korábban erőn felül teljesítő Dinamo Tbiliszi is mindössze egyetlen csoportkörre volt jó a rendszerváltozás után (2004, UEFA-kupa). A tavalyi évben a tíz csapatos grúz élvonal, a Crystalbet Erovnuli Liga az 55 tagországot számláló UEFA rangsorában a 46. helyen szerepelt – ennél hátrébb már aligha lehetne.

Ahogy egy korábbi cikkünkben is említettük már, a válogatott története 1990 óta íródik, az első mérkőzése az év májusában (2–2, Litvánia ellen) megelőzte az ország Szovjetunióból való kilépését (1991. április 9.). A Grúz Labdarúgó-szövetség 1992-ben lett az UEFA és a FIFA tagja, és az 1996-os Európa-bajnokság selejtezősorozatában indulhatott el először. Grúzia 5-0-5-ös mutatóval csoportja harmadik helyén zárt, Németország és Bulgária, vagyis az angliai kontinenstorna későbbi győztese és az előző világbajnokság negyedik helyezettje mögött. Azt a teljesítményt azóta sem tudta felülmúlni egyetlen kvalifikációs sorozatban sem, így a nagy világversenyeket messziről elkerülte – egészen mostanáig. A nemzeti eufóriát hozó Eb-kvalifikációhoz persze elengedhetetlen volt egyfajta új szemlélet meghonosítása, és ahogy fentebb már utaltunk rá, azért kellett hozzá az UEFA is.

Gyümölcsöző reformkor – szerencsefaktorral

A reményteljes változás szele 2015-ben legyintette meg Georgia labdarúgását, amikor a 100 fellépésével válogatottsági rekorder Levan Kobiasvili került a helyi szövetség élére. A 16 évnyi Bundesliga tapasztalattal felvértezett új elnök megreformálta az utánpótlásképzést, aminek köszönhetően egyre több fiatal kapott lehetőséget a bajnokságban. A Kobiasvili hivatalba lépését követő hat évben (2015-2021) egyenesen megduplázódott az igazolt futballisták száma, stadionok újultak meg és új edzőközpontok létesültek, és a nemzeti futballakadémiát is megalapították.

Az ifjú tehetségek pedig azóta meg is érkeztek a válogatottba. Willy Sagnol szövetségi kapitány 2021-es kinevezésekor Kobiasvili és alelnöke, a korábbi 67-szeres válogatott Alexander Iasvili egyértelmű szándéka volt a fiatalítás, a franciák vb-ezüstérmes jobbhátvédje pedig – aki edzőként addig vajmi keveset tett le az asztalra – nem csupán bizalmat, de kellő időt is kapott mindehhez.

A katari Mundial selejtező-sorozata áldozatául is esett a kísérletezéseinek (bár a negyedik hely Spanyolország, Svédország és Görögország mögött vastagon papírforma volt), viszont kialakult a 3–4–3-as játékrendszer, és a csapat 2022-re az európai középmezőny alatti szinten kifejezetten ütőképessé vált.

Kobiasviliék tudták, hogy a legjobb esélyük a 2024-es Eb-t illetően a Nemzetek Ligája lehet, ennek megfelelően nagyon komolyan is vették, és a sorozat 2022-2023-as kiírásában az egész C-divízió legjobb teljesítményét nyújtották: öt győzelem mellett mindössze a Bulgária elleni hazai 0–0-s döntetlen piszkított bele a mérlegükbe, mindeközben imponáló, 16–3-as gólkülönbséget tudtak felmutatni.

Az Európa-bajnoki-selejtezők vígaszágára így már azelőtt jegyet váltott Georgia, hogy megkezdődtek volna a hivatalos küzdelmek, ahol végül az egyenes ágon kijutó Spanyolországon és Skócián kívül a norvégok is előttük zártak, igaz, Erling Haalandéknak még a pótselejtező lehetősége sem adatott meg.

A többi már történelem, de amellett, hogy érdemes a helyén kezelni Georgia sikeres kvalifikációját, lebecsülni sem szabad ezt a teljesítményt, hiszen Luxemburg válogatottja is története legsikeresebb időszakát éli, Görögország pedig, bár a futballja éppen ezer sebből vérzik, mégiscsak egy másik kategóriát képvisel. A 2004-es Eb meglepetésgyőztese háromszor járt világbajnokságon és összesen négyszer kontinenstornán, egyértelmű esélyese volt a párharcnak, Willy Sagnol tanítványai is csak tizenegyesrúgásokkal múlták felül.

Ez persze Tbilisziben senkit sem érdekelt, és szemernyit sem csorbította a csapat körüli népünnepély pátoszát, a játékosok, a szakmai stáb és a szövetség vezetői magas állami kitüntetésben részesültek a történelmi tett elismeréseképpen, a Nemzeti Bank pedig emlékérmet bocsát ki a kijutás tiszteletére. Georgiának e bravúrt egyébként mindössze a negyedik posztszovjet tagállamként sikerült végrehajtania, Oroszország, Lettország és Ukrajna után.

A sikerkovács főszereplők, a (szinte) bevehetetlenné váló hazai pálya – és a kecsegtető jövőkép

A grúz válogatott felemelkedésének legfőbb letéteményesei nyilvánvalóan Levan Kobiasvili és Alexander Iasvili, akik új alapokra helyezve szervezték át az ország labdarúgását és Willy Sagnol személyében megtalálták az ideális szövetségi kapitányt is. Sagnol mindössze 15 meccsre került attól, hogy a válogatott edzői örökrangsorának élére kerüljön, mármint a mérkőzések számát tekintve, hiszen az eredményesség tekintetében az Eb-kvalifikációval már minden elődjét messze felülmúlta a francia.

Persze a pályára nem a korábbi kiválóságok futnak ki, hanem a reformjaiknak (is) köszönhetően felnőtt új generáció.

A legnagyobb sztár kétségkívül Hvicsa Kvarackelia, az SSC Napoli szélsője, ő már nemzetközi szinten is extraklasszisnak számít, de a Valencia CF kapusa, Giorgi Mamardasvili és az Ajax kölcsönjátékosaként Metzben szereplő támadó, Georges Mikautadze neve is egyre jobban cseng. De említhetnénk a Watfordban szereplő Giorgi Csakvetadzét, vagy a Bordeaux-ban légióskodó Zuriko Davitasvilit, ők valamennyien 24 éven aluliak, és már beépültek a válogatottba. Mellettük persze ott vannak a rutinosabb játékosok is, úgy, mint a Magyarországon is jól ismert Lasha Dvali (APOEL Nicosia) és Budu Zivzivadze (Karlsruhe), a Sturm Graz színeiben hatodik idényét taposó középpályás, Otar Kiteisvili, vagy éppen a 36 évesen is kihagyhatatlan középhátvéd, Guram Kashia (Slovan Bratislava).

Ők adják a válogatott gerincét, amelynek egyébként döntő része légiós: a márciusi pótselejtezőkre verbuvált keretben mindössze hárman képviselték a hazai ligát, pályára azonban közülük is csak Giorgi Citaisvili léphetett (mindkétszer csereként), egyébként ő is a Dinamo Kijev kölcsönjátékosaként szerepel a grúz listavezető Dinamo Batumi színeiben. A nemzeti csapatban számításba vett és a Sagnol mester látóterében lévő légiósok száma mintegy 25-30 fő; a grúz tehetségek (a Serie A, a LaLiga, valamint a Ligue 1 kiválóságai mellett) többek között Ausztriában, Cipruson, Lengyelországban, Ukrajnában és Szlovákiában szerepelnek, de van képviselőjük Svájcban, az MLS-ben, a szaúdi ligában, valamint a topligás országok másodosztályaiban is.

A válogatott erejét az is mutatja, hogy hazai pályán az elmúlt 13 mérkőzéséből csupán egyet veszített el (igaz, a spanyolok elleni 1–7 méretes zakó volt), miközben kilencszer gólt sem kapott.

A védelem hatékonyságát igazoló adatsor, hogy e mérkőzések során csak a spanyolok, a svédek és a norvégok tudtak legalább 1 xG-s mutatót produkálni, ám győznie csak Luis de la Fuente csapatának sikerült Tbilisziben.

A tavalyi évben a grúzok U21-es válogatottja is villant egyet, a (részben) hazai rendezésű Eb-n Portugáliát, Hollandiát és Belgiumot is maga mögé utasította a csoportkörben (előbbit le is győzte, míg a két Benelux-országgal döntetlent játszott), de az igazi áttörés elmaradt, mert a negyeddöntőben (tizenegyesrúgások után) alulmaradt Izraellel szemben. Azt azonban ez a szereplés is világosan demonstrálta, hogy a grúz futballnak igenis van jövője.

A németországi kontinensviadalon Georgia az F-csoportba nyert besorolást, az Eb-re (egyedüliként) százszázalékos teljesítménnyel kijutó Portugália, a jó erőkből álló Törökország, és a mindig állhatatos és csupaszív futballal előrukkoló Csehország mellé. Willy Sagnol együttese tehát az esélytelenek nyugalmával vághat neki a küzdelmeknek, s mivel már önmagában a kijutás ténye meghozta a dicsőséget, az Európa-bajnoki szereplés minden pillanata ajándék, ha úgy tetszik, a reformokat követő első szüreti időszak. A tisztes helytállás a legkevesebb, amit várhatunk a grúzoktól, nem fogják könnyen adni magukat, a törökök és csehek ellen pedig esélyük lehet akár a pontszerzésre is. De egyet már most teljesen biztosra vehetünk: a független Georgia történetének legfelemelőbb nyara következik.

A cikk megírásában forrásként szolgált a Marosi Gergely által a Sport24-en jegyzett Hüvelyk Matyi az Eb-n: a grúzok négy éve a padlón voltak, most nemzeti hősök lettek című írás.

Kiemelt fotó: Getty Images