5+1 ok, ami a Bayer Leverkusen bajnoki címéhez vezetett

1. Sosem kételkedtek Xabi Alonsóban

Ha azt nézzük, hogy Xabi Alonso egy kieső helyen tanyázó csapatot emelt fel a bajnoki címig, mondhatjuk, hogy ez szinte csodaszámba megy a mai labdarúgásban, ám azért ezt így leegyszerűsíteni megtévesztő volna.

Hiszen az ő kinevezését megelőző szezonban Gerardo Seoane a harmadik helyre vezette a Leverkusent (2021-2022), és ez egyáltalán nem volt kifutott eredmény, hiszen a kialakított és engedett helyzetek különbsége alapján (xG-differencia) is a tabella e pozíciója illette meg őket. Aztán 2022 őszén pocsékul kezdődött az idény, a csapat rémesen mutatott, Seoanénak pedig már október elején utat mutattak és jött Xabi Alonso.

Vele azonnal megindult a csapat és a hatodik, Európa liga-indulást jelentő pozícióban zártak, amit persze mindenki aláírt volna a baszk szakember kinevezésekor, ám az összkép mégsem volt ennyire pozitív. A fiatal keret az átmenetekben életveszélyes volt, a felállt védelmekbe azonban továbbra is beletört a bicskájuk. Ha csak az Alonso kinevezésének időpontjától számított tabellát elemezzük a 2022-23-as szezonban, akkor azt látjuk, hogy a Bayer az Union Berlinnel holtversenyben a negyedik legtöbb pontot gyűjtötte (45), valamint xG-differencia szempontjából az ötödik legjobb mutatóval zárt (8,96).

Ebben az időszakban a pontok és a várható gólkülönbség terén is óriási szakadék húzódott a Bayern, Dortmund, Leipzig hármas, illetve a Leverkusen között, amely különösen fájó lehetett nekik, mert a topligák elmúlt tíz évének egyik leggyengébb színvonalú bajnoki versenyfutását láthattuk az FCB és a BVB fő-, valamint a lipcseiek mellékszereplésével.

(Forrás: Understat)

A számok mellett a szezon végi lejtmenet is kérdőjeleket ébreszthetett volna akár a szurkolókban és a klub vezetőiben, ugyanis hétmérkőzéses nyeretlenségi sorozattal vonultak a nyári szünetre, ennek a mélypontja a bajnokság záró fordulójában a Bochumtól elszenvedett 3–0-s vereség volt. A vezetőedző iránt érdeklődő csapatokat viszont egytől egyig elhajtották és az átigazolási időszakban mindent alárendeltek Alonso elképzeléseinek.

2. Mertek mások lenni

Korunk futballját rendszeresen éri az a kritika, hogy uniformizált, alig térnek el egymástól a csapatok, ami persze eléggé kisarkított vélemény, sőt mi több, épp egy-egy liga sokszínűsége készítheti fel a klubokat a nemzetközi kupasorozatokban való szereplésre. Ám ha a Bundesligát boncolgatjuk, valóban fellelhető egyfajta bajnokságon belüli egysíkúság.

A legtöbb egyesületnél a stabil labda nélküli játék az alap, melyben az ellenfél erősségétől függően változik a letámadás magassága és intenzitása. Az ekkor vagy a visszatámadásoknál szerzett labdákból következő átmenetek számítanak a legnagyobb támadófegyvernek, miközben a labdakihozatalok során előrébb való szempont az, hogy ne veszítsenek labdát veszélyes helyen, mintsem, hogy támadásokat építsenek.

Ebben az állandó átmenetfociban, kontroll hiányában a szerencsefaktor szerepe jelentősen megnő, a klubok teljesítménye pedig ezáltal erőteljesen hullámzik. Nem véletlen, hogy a kánonból bármilyen módon „kiéneklő” csapatok képesek is az elvárásokat felülmúlni (Union Berlin, Freiburg). A Leverkusen is ezt tette, amikor a hamarosan záruló jelenlegi szezonban – az újonnan érkező játékosokkal végleg letette a voksát egy kontroll alapú foci mellett. A német bajnokságtól Pep Guardiola távozása óta testidegen volt egy ennyire labdaközpontú felfogás, amivel állandóan felőrölik az ettől elszokott ellenfeleket.

3. Nem hívták ki maguk ellen a sorsot

A Leverkusent talán a legtöbbször a keret mélysége miatt kritizálták a hozzáértők, és ez be is bizonyosodott. Eddig 24 játékost használt a hétvégén a bajnoki címet megszerző együttes, ennél kevesebbet a Bundesliga-klubok közül egyedül a Heidenheim (21) vetett be. Ez látszólag szűkítette Alonso taktikai repertoárját, ám ő több labdarúgója posztját és/vagy szerepkörét is előszeretettel variálta. Példa erre a hatosként és középhátvédként is bevetett Robert Andrich, a támadó posztokon és szárnyvédőként is számításba vett Nathan Tella, vagy a támadósor mindegyik pontján feltűnő Amine Adli.

Egy taktikailag ennyire rugalmas keret képes ellensúlyozni a mennyiségbeli hiányt, ám ha néhány játékos kidől, az helyrehozhatatlan károkat okozhat a rendszerben. Ez ebben a szezonban elkerülte a „gyógyszergyáriakat”, Victor Boniface volt az egyetlen alapember, aki hosszabb ideig sérült volt. Ez részben szerencse, ám legalább ennyire a játékelképzelés folyománya.

Az intenzitás helyett a ritmusváltásokra alapozó játékból következően a Leverkusennél senki sem építkezik lassabban (1,69 méter/másodperc) a bajnokságban, miközben a védekezésüket is erre alapozzák, avagy lassan felérve az ellenfél kapujához, egymáshoz közel helyezkedve hatékony visszatámadást produkálnak (legtöbb magasan megszerzett labda). A letámadásukat eközben takaréklángon üzemeltetve nem készülnek ki a focistáik (12,7-es PPDA-mutató).

Victor Boniface (Forrás: punchng.com)

4. Xabi Alonso mindenkiből a legjobbat hozta ki

A keretet illetően nem csak a mélység, hanem a minőség is kérdéseket vetett fel, vagyis pontosan az volt a dilemma, hogy a rutinos és a fiatalabb játékosok vannak-e olyan szinten, hogy a bajnokságban a negyedik, ötödik helynél többre legyenek hivatottak.

Már a kapusposzttal kapcsolatban is rengeteg kérdés vetődött fel. Hiába a csapat egyik szellemi vezetője és a közönség egyik kedvence a finn válogatott Lukas Hradecky (ő a csapatkapitány is egyébként), a pályán hajmeresztő, a semleges nézők számára megmosolyogtató hibákat hajlamos véteni. Ez Xabi Alonso érkezésével sem szűnt meg, ezért is érkezett tavaly nyáron Matej Kovár a keretbe a Manchester Unitedtől (igaz, a cseh ott egy percet sem játszott, háromszor is kölcsönadták), hogy versenyhelyzetet teremtsenek. Ez a lépés a finnből a legjobbat hozta ki és a jelenlegi szezonban hosszú évek után először kevesebb gólt kap, mint azt a kapujára érkező lövések minősége indokolná (+4,4-es PSxG), illetve a leverkuseni pályafutása alatt most hatástalanítja a legjobb arányban a beadásokat (8,6%). (Ebben a mutatóban ebben a szezonban eddig a liga legjobbja a mainzi Robin Zentner 11%-kal, Hradecky pedig korábban, leverkuseni játékosként 2,5 és 7% közötti értékeket tudott felmutatni.)

Az sem volt teljesen egyértelmű, hogy hogyan alakul a jobb oldalon Jeremie Frimpong szerepe, hiszen Moussa Diaby személyében egy olyan támadó távozott tavaly nyáron, akivel kimagaslóan jó volt a játékkapcsolata, és ezt nagyszerűen kamatoztatták a kontráknál. A holland válogatott Frimpong teljesítménye azonban egyáltalán nem esett vissza, hanem a magasabb arányú labdabirtoklás, illetve a szezon során Jonas Hofmann-nal felépült kapcsolat még veszélyesebbé tette őt, és 90 percenként 0,68 gólban vállal szerepet.

A sort lehetne folytatni a keresztszalag-szakadásból zökkenőmentesen visszatérő Florian Wirtzcel, Frimpong ellenoldali társával, Alejandro Grimaldóval, a labdatartás központi elemével, Granit Xhakával és a védelem bástyájával, Jonathan Tah-val. Utóbbi, a német válogatottban már 23 alkalommal szerepelt középhátvéd számára is kifejezetten komfortos ez a fajta stílus, amit Xabi Alonso meghonosított, hiszen a magas labdabirtoklási aránynak, valamint a két oldalán helyezkedő gyors társaknak (Edmond Tapsoba, Odilon Kossounou és Piero Hincapié) köszönhetően nem kell nagy területeket bejátszania a védekezés során, hanem kis területen tudja megvívni a párharcait. Ez pedig az ezen a szinten kissé lomha, ám erőteljes játékosnak kimondottan jól áll.

A számtalan remek egyéni teljesítmény hozzásegíti a Leverkusent ahhoz, hogy a nehézkesebb meccseken (amikor rosszabb napjuk van vagy az ellenfél kompakt védekezése teljesen elszívja előlük a levegőt) is van egy-egy olyan megmozdulás az említett labdarúgóktól, ami az ő javukra dönti el a mérkőzés kimenetelét.

5. Mindenki tudja, hogy mi a feladata, hol a helye

„A Bayern költségvetése a háromszorosa, a Dortmundé pedig a duplája a miénknek. Pénzügyileg nem tudjuk utolérni őket. Ezért más területeken kell gyorsabbnak és jobbnak lennünk. Okosan kell felhasználnunk a pénzügyi erőforrásainkat, például az igazolásoknál meg kell találnunk az egyensúlyt abban, hogy mennyi fiatal, tehetséges futballistát és mennyi idősebb, tapasztaltabb játékost hozunk a klubhoz. Emellett továbbra is fiatal edzőket akarunk alkalmazni, akik még nincsenek a csúcson, ám a jövőben elérhetetlenek lennének számunkra.”

Fernando Carro, a Bayer katalán vezérigazgatója, akinek a történetéről oldalunkon bővebben olvashatnak, még a West Ham elleni Európa-liga-párharc első mérkőzése estéjén mondta ezt, és ez nem csak arra mutat rá, hogy a Leverkusennél pontosan tudják, hogy hol helyezkednek el a „táplálékláncban”, hanem azt is jelzi, hogy rövid, közép- és hosszú távon mi szükségeltetik a sikerhez.

Ez a gondolkodás a játékoskeret kialakítása során is szerepet játszott. A játékosok kiszemelése, a velük való tárgyalás, majd a szerződtetésük a Simon Rolfes vezette szakmai vezetőség feladata, ám amikor jól jött Xabi Alonso közbenjárása egy-egy labdarúgó meggyőzéséhez (Xhaka, Grimaldo), akkor természetesen a baszk jobban belefolyt az egyeztetésbe, mint általában.

A játékosok között is teljesen egyértelmű, hogy kik azok, akiket hosszabb távon is a csapat gerinceként képzelnek el (Hradecky, Tah, Xhaka, Hofmann) és kik azok, akiknek a játékjogát idővel jó pénzért értékesíti a klub (Wirtz, Frimpong, Boniface), hiszen ez a forrás elengedhetetlen lesz a még magasabb szintű célok eléréséhez és a biztonságos működéshez.

Florian Wirtz (Forrás: transfermarkt.com)

+1. A kifizetődő nyitottság

A német labdarúgást az úgynevezett laptop-edzők előretörése miatt gyakran dicsérik, hogy a klubok milyen merészen választanak edzőt. Ez persze a valóságban jóval árnyaltabb, hiszen a legtöbb döntéshozó eléggé szűk szeletben gondolkodik, és a merítésük kimerül a német nyelvterületen feltört edzőkben, illetve esetleg a játékos-pályafutásuk alatt Németországban megfordult korábbi profi labdarúgókban. Xabi Alonso az utóbbi kasztba került, amikor pályafutása utolsó éveire Münchenbe költözött.

Bár a Leverkusen szervezete kifejezetten jól működik, az ő kinevezése nagy valószínűséggel soha nem vetődött volna fel, ha annak idején nem igazol a Bundesligába, így viszont egy példamutató csapat élén tudja bizonyítani a többieknek, hogy mennyit vesztenek azzal, hogy a játékosok kiválasztásában mindig bátor klubok az edzők kiszemelése terén irtóznak kimozdulni a komfortzónájukból, a saját kultúrkörből.

Kiemelt fotó: The Mirror