Olimpia 2028, 2032: hová tartanak a királysportok, a királynő és az utca?

Az atlétika világszinten a csúcsidőszakát éli – ha gonoszok akarunk lenni, akkor két nagyobb doppingbotrány között. Rekordok és agresszivitás jellemzi a párizsi olimpia és az elmúlt évek alapján a sportok királynőjét, és a kettő hála istennek nem feltétlenül esik egybe. A kirakatba rakott Usain Bolt után különösen nagy szüksége van a nagy eredményekre és egyéniségekre, az idei játékoknak pedig talán a legnagyobb szenzációja volt Armando Duplantis 625 centiméteres világcsúcsa rúdugrásban. A sportág ősi kultúrájába illő, kicsit sem megosztó személyiségének a jelek szerint mindenki drukkol, neki köszönhetően pedig éppen a leglátványosabb, legveszélyesebb, és éppen ezért legösszetettebb mozgást igénylő szám fejlődik a legjobban: eddig kilencedszer javított a világcsúcson.

A királynő tündöklése és sötét oldala

Neki is köszönhető, hogy a három éve, a tokiói játékokkal kezdődő időszakban – mint az a Nemzeti Sport összeállításából kiderül – a 48 olimpiai versenyszámból 15-ben is megdőlt a rekord, így az 1980-as és 1990-es évek csúcsait, köztük a keleti blokk maradványait is folyamatosan átadják a múltnak.

A litván Mykolas Alekna idén tavasszal 37 centimétert javított az NDK-s Jürgen Schult 1986-ban dobott rekordján, 74,35 méterig repült a diszkosz, amelyet azon az amerikai versenyen mind a hatszor 70 méternél messzebb küldött, a versenyszám történetének legnagyobb sorozatát bemutatva. Női magasugrásban a bolgár Stefka Kosztadinova 1987-ben elért 209 centijét még ekkor is felülmúlhatatlannak éreztük, de az élet gyorsan ránk cáfolt, hiszen az ukrán Jaroszlava Mahucsih Párizsban, még egy hónappal az olimpia előtt 210 centire javította.

A sportág megújulásához legalább annyira hozzá tartoznak az olyan találmányok is, mint a 4x400 méteres vegyes váltó, amely előbb az amerikaiak csúcsával, majd Femke Bol felfoghatatlan hajrájával és a hollandok diadalával hívta fel magára a világ figyelmét.

Átrajzolódott a két, történelmileg legsikeresebb dobószámunk térképe, a kalapácsvetésé és a gerelyhajításé. Halász Bence és a szombathelyi műhely onnan kapott majdnem legyőzhetetlen ellenfelet, ahonnan nem számítottunk rá, Kanadából: Ethan Katzberg tavaly a semmiből feltűnve lett Budapesten világbajnok, 22 éves korára már az olimpiai cím is az övé – miközben a legbonyolultabb dobószámban 30 éves kor körül szoktak a csúcsra jutni. A szokásosnál jóval karcsúbb alakja felnőtt szerrel sosem látott sebességet és egyelőre 84 méteres, már így is demoralizáló dobásokat jelent (ellenpontként 2016-ban a riói olimpiát a tádzsik Dilsod Nazarov 78,68-cal még meg tudta nyerni). Néhány éven belül talán az ukrán Jurij Szedih 1986-os 86,74 méteres világcsúcsa is veszélybe kerül.

Férfi gerelyhajításban a métereken túl még beszédesebb a dobogóra kerülő nemzet listája. Az 1980-as, 1990-es, 2000-es évek európai uralma után Ázsia, Afrika és Közép-Amerika adja a bajnokokat, érmeseket. Keshorn Walcott révén láttunk már trinidadi olimpiai bajnokot, Julius Yegóval kenyai ezüstérmest, Párizsban viszont a dobogóról is eltűnt az öreg kontinens, a grenadai Anderson Peters bronzával, az indiai címvédő Neeraj Chopra ezüstjével és Pakisztán első olimpiai aranyérmes atlétájával, Arsad Nadimmal. Mint a videón is látható, már nemcsak a több tízezer éves, szépséges és természetes hajítómozdulatban gyönyörködhetünk, amellyel vadásztak és háborúztak elődeink, hanem régi szakkönyveket idéző képsorozatokon tanulmányozhatjuk a kísérleteket, a kidobási szögeket és sebességeket megismerve.

Mindezek újra a magasba, ha úgy vesszük, a helyére repítették az atlétikát, amely megjárja időnként a mélységet. Az árnyoldal most is jelen van, legfeljebb nem akarjuk észrevenni. Az a fajta agresszió, amely néhány versenyzőnél Tokióban és Párizsban is megjelent a bemutatáskor, egyrészt idegen a sportágtól, de ettől még tekinthetnénk a modern kor tartozékának, a show részének. Másrészt eszünkbe juthat róla Diego Maradona utolsó világbajnoki mérkőzése 1994-ből, és a görögök elleni gólját követő furcsa viselkedése, amely felkeltette mindenki figyelmét – és hogy, hogy nem, ötféle tiltott szerből álló koktél nyomaira bukkantak a mintájában. Gyakorlatilag véget is vetettek a pályafutásának, a labdarúgást pedig azóta sem rázták meg doppingbotrányok – ettől persze még nem gondoljuk, hogy az illegális teljesítményfokozók ott nincsenek jelen.

Az olimpiára visszatérve azért szeretjük, ha valaki mondjuk 400 méter, vagyis egy kegyetlen táv után az élettannak megfelelő jeleket produkál: sápadt, mosolyogni is alig tud, és nem nyugalmi légzésszámmal ugrabugrál a célban. (Ugyanilyen rossz érzéseink támadnak, amikor a medencében két gyilkos szám, a 200 pillangó vagy a 400 vegyes után valaki nem tud mit kezdeni az energiáival, és úgy csapkodja a vizet örömében, mintha dühkitörése lenne.)

A labdarúgás Messi és Neymar után

A legnépszerűbb csapatsportok közül a labdarúgással kapcsolatban néha az az érzésünk, annyira passzentos az olimpiával, mint a Formula–1. Száműzni nyilván őrültség lenne a programból, a férfiaknál a hatgólos bronzmeccs (Marokkó–Egyiptom 6–0) vagy a nyolcgólos döntő (Spanyolország–Franciaország 5–3) híre átüthette az ingerküszöböt az őrületes mennyiségű olimpiai információ között is, de már a megnyitó előtt sokunknak hiányozhattak a keretekből azok a nevek, akikért egy olimpiai labdarúgótorna igazán érdekes.

Ilyennek számított 1996-ban Ronaldo, Rivaldo, Bebeto, Roberto Carlos vagy éppen Nwankwo Kanu, Emmanuel Amunike, Daniel Amokachi és Augustine „Jay-Jay” Okocha (és még mindig csak az akkori magyar olimpiai válogatott ellenfeleinél járunk), 2004-ben a döntőben a Marcelo Bielsa vezette Argentína győztes gólját szerző Carlos Tévez, 2008-ban a finálét eldöntő Ángel di María vagy a tornán két-két gólt szerző Lionel Messi és Ronaldinho, és persze a 2012-ben és 2016-ban összesen hét gólig jutó Neymar. A felsoroltak egy része a legnagyobb évei előtt járt, mások viszont – mint Ronaldinho vagy Neymar már a fénykoránál; a tokiói és párizsi játékok ehhez képest visszalépést jelentettek.

Kivételes tehetségek persze most is akadtak, mindenek előtt a katalán Pau Cubarsí, az FC Barcelona 17 éves védőcsillaga, aki a mezőny legfiatalabb játékosaként lett aranyérmes. Két klubtársával együtt kulcsszerepet játszott az olimpiai bajnoki cím megszerzésében: Fermín Lopez hat góllal zárt, míg Eric García a tokiói – Luis de la Fuente irányításával – nyert ezüstjét fényesítette ki. A középpályás Fermín Lópezt idén a szakember az Eb-keretbe is beválogatta, így ott is begyűjtött egy aranyat, ám a kontinensbajnokságok – különösen a Copa América – időbeli közelsége magyarázza, hogy Messi és Neymar korszaka után tátongó űr alakult ki. És mivel a Copa a páratlan évekről átkerült az olimpiai évekbe, várhatóan 2028 sem hoz majd nagy változást.

A 19 és a 39 éves LeBron James

Az érem másik, fényesebb oldalán ott találjuk a kosárlabdát. Amíg 1992-től, a Dream Team megjelenésétől az jelentette a pozitív változást, hogy az NBA legjobbjaiból látunk egy csapatra valót az olimpián, mindenekelőtt az amerikaiaknál, ma paradox módon az jelenti, hogy gyakorlatilag utolérte őket egy-két rivális, és már tényleg csak egy-két dobás dönt.

A jelenlegi évszázad olimpiai tornái során a 2000-es elődöntőben az Egyesült Államok válogatottja már nagyon nehéz helyzetben volt, de a litvánoknak nem sikerült a bravúr az önmagukhoz képest szerényebb állapotban lévő favoritok ellen. 2004-ben a Luis Scola, Manu Ginóbili-féle argentin aranygeneráció aztán már meg is leckéztette őket, szintén az elődöntőben, pedig a keretet telerakták klasszisokkal, az akkor 19 éves LeBron James is helyt kapott benne.

A tengerentúlon ezek után bekeményítettek és már nemcsak elküldték az olimpiára az NBA-különítményt, hanem erőt is akartak demonstrálni. A következő döntőkben a Pau Gasol-féle spanyol aranygenerációnál ugyan egyértelműen jobbak voltak az amerikaiak, de a pontszámokban már nem mutatkozott klasszis különbség. Aztán a szerbek, a franciák még inkább szorongatni kezdték őket a torna valamelyik szakaszában, 2024 és Párizs azonban valami újat hozott.

Stephen Curryvel és a 39 éves Jamesszel onnan indultunk, hogy mindenki ellen 100 pont fölé akartak jutni, az első négy meccsükön sikerült is, átlagban 30 ponttal verték a mezőnyt. Aztán következett az elődöntő, és a szerbek – a 74 éves Szvetiszlav Pesics szövetségi kapitánnyal – az élen óriásit alkottak, az utolsó percekig egyértelműen kontroll alatt tartva az amerikaiakat. Azért is hálásak lehetünk nekik, hogy az éles hajrában a legjobbat hozták ki Jamesből és Curryből – miközben önmaguk szellemileg és fizikailag is kimerültek. NBA-játékosaikkal, elsősorban Nikola Jokiccsal és Bogdan Bogdanoviccsal az élen így is egy súlycsoportba kerültek a nagy ellenféllel, James pedig a végén olyan empátiával ölelte meg Bogdanovicsot, mint aki már azt is pontosan érti és érzi, mit jelentene egy olimpia bajnoki cím egy nem amerikai kosarasnak.

Az aranytól a szintén négy NBA-játékost felvonultató francia válogatott – amelyet Magyarország majdnem megvert a legutóbbi Eb-n – sem volt sokkal messzebb, a következő olimpiákra, Los Angelesre, Brisbane-re pedig a folyamatok még szenzációsabb csatákat sejtetnek. A negyeddöntőben a szerbekkel hosszabbításos mérkőzést játszott ausztrálok nyolc év múlva házigazdaként favoritok lehetnek, és tovább színesíti a képet az olyan mesebeli, versenyképes válogatottak feltűnése, mint Dél-Szudáné.

Tegyük hozzá, hogy a nőknél is ott a trónfosztás közelsége: az Egyesült Államok a sorozatban megszerzett 11. aranyát egyeduralma eddigi egyetlen drámai fináléjában nyerte meg Párizsban. Az utolsó meccsig, az egész olimpia utolsó döntőjéig nem sok gondja volt, a játékok utolsó másodperceiben viszont a franciák az egyenlítésért támadtak, ám egy döbbenetes hiba (balszerencse?), vonalra lépés miatt hárompontos helyett csak kettest ítélhettek a javukra, ezért eggyel alulmaradtak. A második vesztes fináléjuknál tartó Franciaország, és a sorozatban három ezüstöt gyűjtő Ausztrália is egyre éhesebb az amerikaiak skalpjára, utóbbi esélyét tovább növelheti majd Brisbane-ben a házigazda szerepe.

Az utca emberei

Az olimpia méretei és cikkeink még olvasóbarát hossza miatt nem térünk ki minden sportágra, pedig a magával ragadó szörf mellett a kiteszörf, mint újszerű jelenség is megérne egy elemzést. Megkerülhetetlenek viszont a tágabb értelemben vett utcai sportok, amelyek nemcsak a fiatalokat tudják megszólítani.

Párizs megerősítette, mennyivel mást tud adni a 3x3-as kosárlabda, mint a teremváltozat, a játéka mellett a légkörében is, a szabadtéri arénák esti fényeinél. Kiemelt erénye továbbá, hogy olyan nemzeteknek is esélyt kínál éremre, aranyra, amelyek az 5x5-ös változatban még vagy már nem tudnának dobogóra lépni: így hozhatott német győzelmet – Dirk Nowitzki földöntúli örömére – a női torna, és holland sikert a férfitorna, utóbbin pedig két klasszikus balti kosárnemzet tagjai, litvánok és lettek harcolhattak a bronzért.

Az innovációhoz tartozó BMX-kerékpár és a gördeszka mellett kiemelt jelentőségű lett a sportmászás, különösen úgy, hogy szerte a földön, köztük hazánkban is tömegsporttá vált. A gyermekek figyelmének összpontosítására is ajánlják, családi esemény lett, akár nagyszülők bevonásával is, ezért számukra sem idegen már a játékok műsorán.

Erősen kérdésesnek tűnik viszont a most debütáló breaktánc jövője, miután a legnagyobb hírverését az ausztrál Rachael „Raygun” Gunn nullapontos produkciója jelentette. (Az egyik kommentelő szerint a kislányát idézte, aki akkor viselkedik így, amikor nem kap meg valamit.) Lehet vitatkozni, az utcára vagy az olimpiára való a sportág, de Raygun mutatványát is az ellenfél sportszerű viselkedése kísérte.

Kiemelt fotó: Sport Tomorrow