Pochettino és De Zerbi: a szakítás, és ami mögötte van

Épp két éve lett Todd Boehly és a Clearlake Capital a Chelsea tulajdonosa, azóta négy edzőt fogyasztott el a kissé türelmetlen vezetőség. A Thomas Tuchelt váltó Graham Pottert szeptembertől áprilisig hagyták a helyén, és ha nem is volt épp lenyűgöző a kékek futballja, illetve eredménysora, alig engedtek időt a korábban Brightonban azért elég klassz focit alkotó angolnak. Pedig a kinevezésekor a kommüniké úgy szólt, „alig várjuk, hogy a következő hónapokban és években a lehető legjobban segíthessük a munkáját.” Évek helyett hónapok lettek csak belőle, Frank Lampard átmeneti ideje után aztán a nyáron Mauricio Pochettino mellett tették le a garast a tulajok, valamint a Paul Winstanley, Laurence Stewart sportigazgató páros. Az azért elég baljóslatú volt, hogy csak két évet ajánlottak az argentinnak, aki amúgy hármat szeretett volna. Dehát a kettőt sem töltötte ki.

Az Abramovics-érában a klubkultúra része lett, hogy amint kisiklani látszik a gőzmozdony, a vezetés lép, és a BL-győztes vagy szimplán csak bajnok szakvezetőt is simán elküldi (így volt ez José Mourinhóval, de Roberto Di Matteóval vagy Antonio Contéval szintén), ám valahogy mindig úrrá lett a káoszon, és a türelmetlennek tűnő döntésekből rendre jól jött ki, a sikerek sosem maradtak el.

Mármost az amerikai tulajok az „adj’ uram isten mindjárt” elvében követik az orosz oligarchát, ám úgy fest, hasonló diadalok nem követik a lépéseiket. Amíg Abramovicsék rendre megtalálták a megfelelő trénert, Boehlyék nem. Illetve, lehet, hogy igen, csak épp olyan, világklasszisokkal teletűzdelt együttest nem raknak alá, mint az előd.

De ha már egyszer a koncepcióváltás mellett döntöttek, és a Kanté, Kovacic, Mount szupertrió helyett az összességében majd 20 évvel fiatalabb, és ennyivel tapasztalatlanabb Caicedo, Fernández, Gallagher hármassal vágnak neki egy idénynek (csak hogy az egyik csapatrészt kiragadjuk, miközben persze szinte a teljes kezdőcsapat tejfelesszájúakból áll), legalább annyi hozzáértésnek szorulnia kellett volna beléjük, hogy tudják, a titán hadból egy csapásra nem lesz világverő sereg.

Az is lehet persze, hogy a Pochettino iránti bizalom már szezon közben megrogyott, amikor becsúsztak olyan pofonok, mint az Everton vagy a Wolverhampton elleni idegenbeli vereség, vagy amikor megszégyenítő taslival küldte haza az együttest a Liverpool és az Arsenal. Alighanem már akkor elkezdtek az elöljárók meginogni – meglehet, az új edző személye is kirajzolódott a vezetői kobakokban –, s az sem győzte meg eléggé a londoni adminisztrációt, hogy a szezonvég egész pofásra sikeredett: Pochettinóék az utolsó öt bajnokijukat egyaránt megnyerték, az utolsó 15-ön mindössze egyszer szenvedtek vereséget, befutottak az európai kupaindulást érő 6. helyre – ami persze a Chelsea közelmúltjának ismeretében, illetve az amerikai tulajok szándékai szerint sovány. Nekik minimum a BL kell. Csak hát megvannak-e az alapjai a nagyívű terveknek? Ha az utolsó fordulókat vesszük, éppenséggel igen, és lehetne is építeni a Malo Gusto, Colwill, Caicedo, Fernández, Gallagher, Chukwuemeka, Madueke, Jackson, Nkunku, Mudrik gerincre, csakhogy az még annyira fiatal, hogy korántsem törhetetlen. És ha valóban akadtak is vállalhatatlan produkciói a Poch-csapatnak, az xG, a kidolgozott helyzetek alapján a szezon gyengébbik első felében is sokkal több pontot kellett volna gyűjtenie, mint amennyit a gyakorlatban sikerült. Vegyük csak az első 10 fordulót: a Chelsea mindössze 12 pontot szerzett, a 11. helyen állt, a tíz bajnokijából kilencen azonban magasabb volt az xG-je, mint ellenfelének. Csak hát ugye akiről azt gondolták, hogy a helyzetek gólra váltásában a legjobb (Christopher Nkunku), szinte az egész szezonra kidőlt egy térdsérülés miatt. És ha már így: a két legjobb, PL-tapasztalattal alaposan felvértezett szélső bekkjére, Reece Jamesre és Ben Chilwelllre szintén nem (igazán) számíthatott Pochettino, de Levi Colwill is csak a szezon első felében állt rendelkezésre. 

Pochettino amúgy nem minden igazolással volt elégedett, zárt ajtók mögött állítólag kétségbe vonta a több, mint 200 millióért vásárolt középpályás duó, a Caicedo, Fernández kettős alkalmasságát – nem a Premier League-futballra, hanem hogy elegek-e egy bajnoki címért küzdeni igyekvő együtteshez –, valamint hiába kért volna a télen göllővő csatárt, azt nem kapott.

Kritikát igen, házon belülről is, amiért nem ruházta fel a játékosait elég kifinomult taktikai utasítással, és – főleg a támadóharmadban – leginkább az egyén kreativitására bízta a Chelsea futballját.

Nyilván az sem szólt Pochettino maradása mellett, hogy némiképp elkezdett kibeszélni. A Spurs és a West Ham elpáholása után, a Nottingham elleni meccs előtt például, amikor újra csak a jövőről faggatták, visszakérdezett:

„Mindig csak azt hallani, a tulajdonosok és a sportigazgatók elégedettek-e az edzővel. Mi van, ha az edző nem elégedett? És ha az edző gondolja úgy, érdemesebb különválni? Nem ez lenne az első alkalom, hogy egy edzői stáb így dönt.”

A Forest elleni újabb győzelem után a sportigazgatók finoman meg is kérték Pochettinót, ha lehet, maradjon pozitív a megszólalásaiban. Az ellentéteket ekkor már könnyen detektálhattuk, elvégre Poch azt is felvetette, miért mindig az edzőt kérik számon a gyatra eredmények, vagy egy-egy gyengébb egyéni produkció után, miért nem azokat, akik a keretet kialakították. Ebből lett aztán a közös megegyezéses búcsú, és bár egyik fél sem kapacitálta különösebben a folytatást (a klub pláne nem), ha nagyobb bizalmat érez Pochettino, aligha akar távozni.

Ettől még tény: a szezon hajrájára magára találó Chelsea-vel (amelyik 2024-ben a negyedik legtöbb pontot kalapálta össze a PL-ben) a tavalyi 12. után zárt a 6. helyen. A fejlődés a szezon végére egyértelműnek volt nevezhető.

(Forrás: beIN SPORTS)

No de ki váltja az argentint? A Leicestert feljuttató Enzo Maresca, illetve az Ipswich-et a Premier League-be navigáló Kieran McKenna egyaránt jelölt, ahogy a brentfordi Thomas Frank szintén. Kérdés, bármelyiküknek fűlik-e a foga a kékekhez annak tudatában, hogy arrafelé sok minden van, csak idő és türelem nincs. És amikor olyan kispadok üresedhetnek meg, mint a Barcelonáé (bár ezt épp Hansi Flick készül elfoglalni), a Juventusé (oda éppenséggel Thiago Motta megy), a Manchester Unitedé vagy a Bayern Münchené (utóbbinál Vincent Kompany lehet a befutó), a kevés topedző válogathat. És aligha az évi kétmillió fonttal nagyobb kereset dönt majd, sokkal inkább az, melyik klubnál érzi majd azt, hogy nem csak a szavak szintjén, hanem valójában is hagyják dolgozni.

Roberto de Zerbi is jöhetne persze, elvégre a Chelsea mintha csak csalagutat épített volna London és Brighton közé, amelyen keresztül szivattyúzhatja a tengerparti város legjobbjait (Potter és stábja, Robert Sánchez, Marc Cucurella, Caicedo, a sportigazgató Winstanley). Csak hát nem biztos, hogy a Brightonból ugyancsak közös megegyezéssel búcsúzó olasz annyira odalenne a projektért – még ha amúgy örömest dolgozik is fiatalokkal. Abból pedig van ugye szakajtónyi a Stamford Bridge-en.

Csak hát De Zerbi nem könnyű ember, ez azért Brightonban is kiderült. Éppen azért váltak el a klub és mestere útjai, mert nagyon nem értett egyet a tulajdonos Tony Bloom átigazolási terveivel. A Brighton ragaszkodik sok éve sikeres koncepciójához, azaz hogy legfeljebb 23 éves, de inkább tini tehetségeket igazol viszonylag olcsón szerte a világból a príma adatbázisát felhasználva, s őket fejlesztve kész játékosonként sokkalta drágábban adja aztán tovább. Melléjük pedig szerződtet néhány sok nagy csatát megélt, sok fontos finálét megvívó, az ifjakat terelgető-tanítgató „öreget” (Danny Welbeck, Adam Lallana, James Milner volt erre a példa). De Zerbi ugyanakkor akart néhány karrierje csúcsán lévő, valamivel drágább, kész futballistát is (az ilyen típusnak vagy az ára, vagy a fizetése lehet húzósabb), ami kevéssé egyezik a brightoni klubpolitikával. Az előző nyáron ennek ellenére megadták neki, amit kért, a 27 éves Mahmoud Dahoud azonban nem vált be és olyan nagyon a 26 éves Igor Julio sem. Úgyhogy Bloom eztán is ragaszkodna inkább a jól bevált módszerhez.

Merthogy a brightoni modell egyelőre igencsak működőképes, bár kell hozzá az is, hogy a megfelelő trénert válassza ki a klub; Graham Potter után sikerült a még kiválóbb De Zerbit. Igaz, az első szezon szenzációs, 6. helyet érő teljesítményét a most magunk mögött hagyott évadban nem tudta reprodukálni, a 11. hely pedig akkor is csalódás, ha számos sérülés nehezítette az olasz dolgát, és ha a többfrontos küzdelem – történetében először jutott ki az Albion a nemzetközi porondra – rendesen meg is tépázta az arra alighanem még felkészületlen gárdát. Főként a hajrára kérte ki az árát a pluszterhelés, a Brighton tőle szokatlan mód az utolsó 12 bajnokijából hetet elveszített. Oké, egyik sem volt könnyű meccs, de azért az, hogy sima hármast kap a Fulham, valamint a Bournemouth otthonában, szokatlan.

CIKKAJÁNLÓ: A nagycsapatok ellen jól megy a Brightonnak, a kicsik ellen gyakran szenvednek

(Forrás: TEAMtalk)

De Zerbi játékfelfogása is annak volt mondható, de elég hamar elsajátították a futballistái. Az ellenfelet letámadásra késztető, kicsalogató játékmód bár hordoz magában rizikót, a futballisták nagyszerűen alkalmazták, és precíz passzjátékkal, a szélsők és az egyik visszalépő támadó segítségével igen látványosan szőtték az akcióikat, és juttatták el a labdát az ellenfél tizenhatosán belülre.

De amíg például az ezt megelőző idényben az egész mezőnyben a Brighton jelentkezett a legtöbb lövéssel (607), idén csak az ötödik legtöbb próbálkozást jegyezte (555). A legnagyobb differenciát azonban a gólok száma mutatta: tavaly 72 találattal zárt a PL-ben, idén megállt 55-nél.

Mégsem ezért, hanem a játékoskiválasztást illető más-más elképzelések miatt kellett De Zerbinek mennie, s úgy tűnik, az Ipswich-csel csodát tevő korábbi manchesteri pályaedző, Kieran McKenna az első számú jelölt a posztra.

Minthogy pedig még a Manchester United elleni zárómeccs előtt bejelentették De Zerbi távozását, az olasz elköszönhetett a szurkolóktól. Még a vesztes meccs előtt megkérdezték tőle, hogyan tervezi a jövőt.

„Remélem, hogy dolgozhatok még a Premier League-ben. Azt nem tudom, mikor és hol. Megtiszteltetés volt itt edzősködni, Elképesztő stadionok, csodálatos hangulat. Remélem, mielőbb találok magamnak csapatot, futball nélkül még több cigarettát szívnék el. Ha nem lesz klubom az új szezon rajtja előtt, más edzőket kezdek el tanulmányozni, és megnézek heti száz meccset.”

Aligha kell neki, mert ugyan a Bayern (Kompany) és a Barcelona (Flick) kispadja sem látszik sokáig üresnek maradni, a Juventusét pedig Thiago Motta foglalja el, a Chelsea-é, és az FA-kupa után a Manchester Unitedé az lesz.

De Zerbi bármelyiket megérdemelné.

Kiemelt fotó: footballfancast.com