„Ennek az embernek egy időben minden szavára figyeltek” – 30 for 30: The ’85 Bears

Vigh Martin

2023. okt. 21.

Az 1985-ös Chicago Bearst az NFL történetének egyik legjobb csapataként tartják számon, nem véletlen, hogy a 30 for 30 egy teljes epizódot szentelt az együttesnek. A nagy múltú franchise legszebb szezonja nem volt konfliktusoktól és mélypontoktól mentes, de a csapat hagyatéka máig eleven.

A nyitó jelenetben egy idős férfit látunk, akitől épp azt kérdezik meg, hogy bevette-e az összes gyógyszerét. Ám hamar jelzi számunkra a narrátor, Vince Vaughn hogy volt olyan időszak, amikor ennek a férfinak minden szavára árgus szemekkel figyeltek. Ő Buddy Ryan, a Chicago Bears legendás védőkoordinátora, akit egyébként majdnem elküldtek az 1980-as évek elején. Ám a csapat akkori tagjai levelet írtak a Bears legendás tulajdonosának, George Halasnak (az ismerős hangzású név nem véletlen, a legenda szülei az Osztrák-Magyar Monarchiából vándoroltak ki), amiben kiálltak a tréner mellett. A tulaj, aki ugyan nem arról volt híres, hogy könnyen változtatta meg a véleményét, ebben a helyzetben mégis azt mondta, hogy soha korábban nem volt annyira büszke a játékosaira, mint ekkor, így hagyta dolgozni Ryant.

Pedig a Bears ekkoriban sem volt egyszerű helyzetben. Ahogy Gary Fencik, a csapat egykori játékosa fogalmaz, a gárdának a nyolcvanas évek elején nem volt identitása, beazonosítható játékstílusa és ebből fakadóan önbizalma sem. Ám megérkezett – a nem mellesleg lengyel-ukrán származású – Mike Ditka, aki az 1960-as években játékosként is erősítette a Bearst, majd 1972-ben Super Bowlt nyert a Dallas Cowboys színeiben. A film megszólalói szerint Ditka már a profi karrierje során is Bears-legenda lehetett volna, ám akkor kapott egy jobb ajánlatot, később viszont jelezte, hogy edzőként szívesen segítene a csapatnak.

A tréner a megérkezésekor jelezte a játékosoknak, hogy ő az egyetlen a teremben, aki tudja, milyen nagydöntőt nyerni. Természetesen sokan értetlenkedve fogadták ezeket a mondatokat (sőt Ditka és Ryan között is feszült egy erős ellentét), de végül kiderült, hogy ehhez a csapathoz kifejezetten passzolt a pikírt edzői stílus. „Nem baj, ha nem te vagy a legtehetségesebb, de adj bele mindent” – ez volt Ditka jelmondata, a játékosok pedig nem győzik hangsúlyozni, hogy bár szigorú elvárásai voltak az edzői stábnak, ha valaki kiérdemelte a bizalmat, a nehéz helyzetekben is kiálltak mellette.

Az emberi tényezők mellett ekkoriban a szakmai munka is kiemelkedő volt Chicagóban. Mike Singletary, a legendás Bears-védelem egyik vezéralakja például egy videóelemzésre emlékezett vissza a filmben:

„Ültem Buddyval, néztünk egy jelenetet, majd megkérdezte, hogy mire kell figyelni. Én pedig mondtam, hogy ezt és ezt a játékost kell megállítani. Erre ő azt válaszolta, hogy egyszerűen nem jól nézem a videót, nem a megfelelő részletekre figyelek. Senki nem fejlesztett annyit a látásmódomon, mint ő.”

És bár a védelem egyre magasabb szintet képviselt (sőt az általuk alkalmazott 46 Defense néven elhíresült formációt máig fontos újításként tartják a sportág történetében), a támadósorban még hiányzott az utolsó láncszem. Ő lett Jim McMahon, egy igencsak nehezen beskatulyázható játékos. Egyszer például megkérdezték tőle, hogy melyik a kedvenc napja a futballidényben, ő pedig magától értetődően válaszolta, hogy az, amelyiken sem edzés, sem mérkőzés nincs.

„Azt hiszem, Jim nem nagyon tűrte az autoritást. Ettől függetlenül nem tudtam volna más irányítót elképzelni a mi csapatunkban. Joe Montana tökéletes volt a 49ers-ben, de nekünk más típusú játékmesterre volt szükségünk” – nyilatkozott Mike Ditka.

A Chicago Bears már az 1984-es szezonban is egy jónak mondható 10-6-os mérleggel zárta az alapszakaszt, majd egészen a főcsoportdöntőig menetelt, ahol a San Francisco 49ers verte meg őket. Az 1985-ös idényt azonban egészen brutális, 15-1-es alapszakasz-mutatóval tudták le, a play-offban két nullára hozott párharc után a döntőben 46-10-re verték meg a New England Patriotst. Az idénynek olyan csúcspontjai voltak, mint a Minnesota Vikings elleni látványos fordítás vagy a 49ers-szel szembeni visszavágás.

Jason Hehir – akinek a neve nemcsak a 30 for 30 keretein belül rendezett filmjei, hanem például a Last Dance kapcsán is ismerős lehet – munkája pedig azért kivételes, mert a csapat győzelmeinek bemutatásán túl kitér a gárda hagyatékára és utóéletére is. A múltidézést beárnyékolja a Bears egykori játékosa, Dave Duerson öngyilkossága, ami azért is kavart nagy port, mert később az agyában olyan elváltozások jeleit mutatták ki, amik a fejre mért ütések miatt alakulnak ki és depressziót idézhetnek elő. A szomorú események ellenére azonban egyértelmű, hogy a csapat több játékosa között a film készítése idején is remek volt a kapcsolat.

Az 1985-ös Chicago Bears a maga ellentmondásaival is az NFL történetének egyik meghatározó csapata, Jason Hehir pedig a sportfilm műfajának elismert profijaként méltó módon állított nekik emléket.

2. rész (The Band That Wouldn’t Die): „Nem tudom nézni, hogy egy férfi sír”

5. rész (Without Bias): „Az ártatlanságunkat vették el”

9. rész (Guru of Go): Az edző szent őrült

10. rész (No Crossover. The Trial of Allen Iverson): Mi történt azon az estén?

16. rész (The Two Escobars): „A nemzeti büszkeségünkért játszottunk”

17. rész (The Birth of Big Air): Mindig magasabbra vágyott

21. rész (Unmatched): Az ellenfelem a barátom

23. rész (Into the Wind): Széllel szemben

24. rész (Four Days in October): Aki látta, nem feledi

25. rész (Once Brothers): „Kosárlabdázók vagyunk, nem politikusok”

26. rész (Tim Richmond: To the Limit): Autóversenyző Hollywoodból

28. rész (The Best That Never Was): „Nem futball volt, gyógyulás”