A Ferencváros bajnoki címe papírforma, de mögötte ebben a szezonban is nagy volt a ramazuri

Kezdjük a legfontosabbal és egyben rögzítsük is: a Ferencvárosi TC megérdemelten, utcahosszal nyerte meg sorozatban hatodszor, összességében harmincötödször az első osztályú magyar bajnokságot és az elmúlt évekhez hasonlóan idén is csak átmenetileg tudták megszorongatni őket a riválisok. A zöld-fehérek nyolcvanszor vették be az ellenfelek kapuját, így nem csoda, ha a gólkirályt is ők adták, Varga Barnabás sorozatban második éve a legjobb góllövő hazánkban, ráadásul Davide Lanzafame óta ő az első, aki meg tudta védeni ezt a címet. (Az olasz a 2017-2018-as idényben honvédosként 18, a következőben fradistaként – a kispesti Holender Filippel holtversenyben – 16 góllal lett a legeredményesebb.)

A csapat gazdasági és szakmai erőfölénye immár hosszú ideje a pályán is megmutatkozik, a valódi fejlődését tehát nem itt, hanem a nemzetközi porondon mutatott teljesítménye alapján érdemes megítélni, hiszen Magyarországon elvárható, sőt szinte kötelező is megnyernie sorozatban a bajnoki címeket. Ezért nem rázta meg különösebben a csapatot a három edzőváltás az idényben, hiszen az első bajnoki előtt távoznia kellett Sztanyiszlav Csercseszovnak, majd Dejan Sztankovics érkezéséig Máté Csaba irányított (közmegelégedésre), hogy aztán az utolsó forduló előtt a brazilból lett egykori magyar válogatott, Leandro de Almeida vezesse az együttest az Újpest elleni győztes szezonzárón (2–0). A mértékadónak tartott Transfermarkt szerint a teljes bajnokság tizenöt legértékesebb játékosa közül tizennégy az FTC labdarúgója, mindössze a Debrecen izlandi csatára, Thor Úlfarsson fér még fel erre a listára, ő is – az 1,5 millió eurós értékével – az utolsó helyre. Ennek megfelelően nem is csoda talán, ha a népligeti együttes magabiztosan húzta be az újabb aranyérmet, végül tizenhat pontot vert a második helyezettre, amely ebben az idényben váratlanul, ám korántsem érdemtelenül a Paksi FC volt.

Alaposan megünnepelték az Üllői úton a csapat 35. bajnoki címét (Forrás: FTC Facebook)

Bognár György csapata volt az egyetlen, amely a bajnokság kétharmadában legalább valamennyire veszélyt tudott jelenteni a Ferencváros elsőségére, ugyanakkor legbelül valószínűleg a paksiak is tudták, még ha ki természetesen sportemberként nem mondták, hogy igen kevés esélyük van az aranyéremre. Így sokkal inkább magukkal versenyeztek, különösen áprilisban és májusban, amikor szemmel látható gödörbe került az együttes és sorozatban öt vereséget is összeszedett. Azonban a tapasztalat a segítségükre volt abban, hogy miként zárhatják eredményesen ezt a szezont, és végül a szezon végén mutatott teljesítmény elég volt a történelmi jelentőségű kupagyőzelemhez, valamint a bajnoki ezüsthöz.

Érdekesség, hogy 2011-ben már elérte ezt a magasságot a Paks az élvonalban, akkor Kis Károly vezetésével és annak a csapatnak tagja volt a maiak közül Szabó János, ifjabb Haraszti Zsolt és Böde Dániel is. Akkor a csapat három kört ment az Európa-ligában, legalább ennyit 2024 nyarán/őszén is kívánunk nekik. A paksiak az elmúlt évekkel ellentétben nem egy kiemelkedő gólvágó szárnyalására építve értek el felsőházi helyezést, mint korábban Hahn János, Ádám Martin vagy a már említett Varga remeklése idején, ám az kétségtelen, hogy remekül leheltek új életet annak a Könyves Norbertnek a karrierjébe, akiről egy kicsit talán könnyedén mondott le egy évvel ezelőtt a Diósgyőr. A lassan 35 éves, zentai születésű csatár karriercsúcsot döntött az NB I-ben elért 11 góljával, ennél többet nem rúgott még egy idényen belül, ugyanennyit is csak 2019-ben, szintén a Paks színeiben.

A Paks teljesítményéről a szezon közben is többször értekeztünk, kiemeltük a vezetőedzői belátást, amellyel a Ferencvárostól az ötödik fordulóban elszenvedett 6–1-es vereség után igazított a csapata stílusán, elsősorban a védekezést stabilizálva, elemeztük az ősz rangadóját, amelyet 3–2-re nyert meg a Paks az FTC ellen, illetve ejtettünk szót a hatékony szögletrúgásokról is.

A dobogóért az utolsó pillanatokig kiélezett küzdelmet vívott egymással a két Fejér vármegyei szomszéd és bár sokáig úgy tűnt, a Fehérvár az első számú várományosa a bronzéremnek, végül Felcsúton örülhettek. 

Hornyák Zsolték sikere elsősorban a tavaszi remeklésnek köszönhető, az utolsó kilenc bajnokijukon 23 pontot szereztek hét győzelemmel és két döntetlennel, az utóbbi hetek mérlegét talán csak egy zalaegerszegi 1–0-s vereség árnyékolja be, ám a harmadik hely fényében az sem túlságosan. Az Európa-bajnokságra készülő keretbe is bekerült Nagy Zsolt élete szezonját futotta, bal oldali szárnyvédőből bal oldali szélsővé előlépve házi gólkirály lett, de mellette a saját nevelésű Komáromi György és a fiatal kapus, Pécsi Ármin is pazarul teljesített a most véget ért idényben. Ugyanakkor ezeknek az erőfeszítéseknek csak akkor lesz valódi értékük, ha a tavaszi teljesítményüket tovább tudják menteni az európai szereplés idejére is, ahol a korábbi évek után van elszámolnivalójuk a szurkolóik és saját maguk felé is. Fehérváron ezzel szemben ma még a csalódás az úr, holott váratlanul jó idényt produkáltak a futballisták. Az idényt megelőzően a főszponzor kiszállása miatt korábban ritkán látott nehézségekre lehetett számítani és az előző idény vérrel és verejtékkel kiharcolt megkapaszkodása után sokan előre féltették Bartosz Grzelak tanítványait. A szezon elején voltak is nehézségeik, csalódást keltő vereségek, korai kiesés a Magyar Kupából, a sportigazgató, Juhász Roland távozása, de aztán megfordította a dolgok menetét a csapat és az egyik legokosabb, legkorszerűbb focit játszva kiléphet Európába. Érkezett ugyan Kalmár Zsolt és ez jót is tett a csapatnak, ám ő egy sérülés miatt a tavaszt lényegében kihagyta, Fiola Attilára pedig többször nem számíthatott a stáb, mint igen. Tobias Christensen a középpálya motorja és kulcsembere lett és így még azt is könnyen kiheverte a csapat, hogy addigi legjobbját, Kenan Kodrót elvitte a címvédő Ferencváros a télen. Székesfehérváron egy alaposan megcsonkított költségvetéssel, magyar kulcsemberekre építkezve (Tóth Balázs, Spandler Csaba, Kalmár Zsolt, Schön Szabolcs, Sigér Dávid) újra szerethető csapat formálódik és talán ebben az idényben nézett ki a legjobban csapat Marko Nikolics 2019-es távozása óta.

A Fehérvárnál végül a bronzérem elmaradása miatt szomorkodtak (Forrás: Fehérvár FC Facebook)

A középmezőnyben inkább olyan csapatok szerepelnek, ahol az a bizonyos pohár inkább félig teli, mintsem üres: Debrecenben mondjuk inkább pont üres, mert az elmúlt szezon után csalódást keltő eredmény, hogy ezúttal nem sikerült kilépni a nemzetközi porondra. Szrdjan Blagojevics tanítványai úgy zártak az ötödik helyen, hogy a tavasz végére kissé össze is zuhantak és sorra kapták a nagy pofonokat, miután ötször kapituláltak Miskolcon, a Groupama Arénában és négyszer Felcsúton, ami egyértelműen a védelem minőségének hibáira mutat rá. Dzsudzsák Balázs nélkül még mindig nehéz elképzelni a csapatot, pedig a válogatottsági rekorder középpályás decemberben már 38 éves lesz, akkor vagyunk őszinték, ha azt mondjuk, a kora ellenére (vagy éppen azért?) felfelé lóg ki. Ugyanakkor Vajda Botond személyében van ígéretes fiatalja is a csapatnak, ő egyértelműen az idény debreceni felfedezettje, gólokkal, gólpasszokkal segítette a kissé szenvedő hajdúsági együttest. Nem véletlen, hogy az Európa-bajnoki kerethirdetés során Marco Rossi is említette a nevét.

Kecskeméten épp ellentétes a helyzet, Szabó Istvánék úgy zártak a hatodik helyen, hogy ők még akkor sem lehetnek csalódottak, ha tudjuk, hogy 2023 nyarán ezüstérmesek lettek az NB I-ben. Szalai Gábor és Szuhodovszki Soma játékjogának értékesítése egy nehéz ősz ellenére is jó pénzt hozott a csapat számlájára a téli átigazolási időszakban, de nélkülük is maradt a magyar válogatottnál számításba vett labdarúgójuk Horváth Krisztofer személyében. Az olasz Torino kölcsönjátékosának sorsa elsősorban a Serie A-s csapat terveitől függ, de ha elengedik, még Magyarországon sem biztos, hogy a Kecskemét lesz az, amelyik ősszel a soraiban tudhatja. Hírlik, hogy a Ferencváros és az Újpest is kiszemelte, ami nem csoda, miután 11 góllal és 7 gólpasszal segítette idén az alföldieket a felsőházi helyezéshez. A projekt bizonyára folytatódik, alsóbb osztályú, vagy más csapatoknál perememberré váló játékosok fel- és beépítésével a következő idény Kecskemétje is kiegyensúlyozott, masszív csapat lehet, erre az elmúlt évek minőségi munkája lehet a garancia.

A tabella hetedik és nyolcadik helyét a két újonc, az MTK és a Diósgyőr bérelte ki. A két csapat igencsak eltérő úton jutott el addig, ameddig, a fővárosiak magyar játékosokra építve, magyar edzővel szerepelve érték el azt, hogy a kiesés igazából egy pillanatig se legyen reális veszély, Miskolcon viszont alapos játékosmozgás és egy igazán nemzetközi öltöző várt a három edzőre, aki irányított a bajnokság során. Kuznyecov Szergej a tulajdonosokkal kapott össze három nappal a tavaszi rajt előtt, majd azóta Győrben sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Simon Miklós akadémiai igazgató pedig csak beugró volt Vladimir Radenkovics érkezéséig. A tíz éve, Szivics Tomiszlav másodedzőjeként a klubnál már megfordult szakember immár a szakmai munka első számú felelőseként dolgozik Miskolcon és amellett, hogy emlékezetes győzelmek fűződnek a nevéhez, mint például a Debrecen 5–3-as, a Paks 2–1-es vagy a Ferencváros 2–0-s legyőzése, ugyanakkor még hosszú idő lesz, mire a szurkolók megbocsátják az Újpest vendégeként „magukra vett” hétgólos(!) zakót május elejéről. Jurek Gábor és Bényei Ágoston személyében azonban a fiatalok is egész jól teljesítettek és erősödik a magyar mag, erre példa, hogy Holdampf Gergő mellett Gera Dániellel is szerződést tudott hosszabbítani a klub, ők mindketten meghatározó és jó játékosai a mai Diósgyőrnek, mi több, így azok is maradnak az elkövetkezőkben. Az MTK-nál a rutin szállította a gólerős futballt: Németh Krisztián (8 gól, 8 assziszt) és Bognár István (9 gól, 10 assziszt) párosa nem csak eredményesen, de sokszor szemre is tetszetősen futballozott. A csapat gyengeségei különösen a Ferencváros és a Puskás Akadémia ellen bontakoztak ki, mindkét rivális többször is nagyon megverte Horváth Dávidékat, de az irány jó, van jövőkép és van fantázia a mai MTK-ban.

A diósgyőri Holdampf Gergőék könnyedén bennmaradtak újoncként (Forrás: dvtk.hu)

Az alsóházban csak egy elégedett csapat lehet, ez pedig a Zalaegerszeg, amely tavasszal pazarul teljesített, elsősorban a góllövőlista második helyéig jutó 15 gólos horvát csatár, Antonio Mance játékának köszönhetően. Márton Gábor már másodszor igazolta, hogy passzol a zalai csapathoz, de ezúttal nem valószínű, hogy távozik az idény végén, márpedig izgalmas belegondolni, mire viheti a kék-fehérekkel, ha végre nem tűzoltóként ül a kispadon. Hatalmas győzelmet arattak az ősz végén Miskolcon (3–0), tavasszal Pakson (4–3), otthon a DVTK ellen (5–1) és Újpesten is (5–1), ami meglehetősen váratlan egy olyan csapattól, amelyik a téli szünetben még a vonal alatt volt. Minden siker ellenére fontos lenne megerősíteni a csapatot akár minden csapatrészben is, mert a riválisok nem ülnek majd tétlenül a babérjaikon, ám azért az meglepő lenne, ha a Zalaegerszeg a következő idényben is a kiesés ellen küzdene.

Újpesten is ez a helyzet, azzal a különbséggel, hogy ez az idény kevés híján katasztrófába torkollott és elég nagy összegben fogadnánk abban, hogy a tizedik helynél csak előrébb lép majd a klub a következő évadban. 

Volt itt minden, jó kezdés, nagy mélyrepülés, a minőségi munkavégzésre alkalmatlan öltözői környezet, szakmai válság, kiábrándítóan elbukott derbi, edző- és tulajdonosváltás és válogatott meghívó az Európa-bajnokságra. Egy egész cikket, sőt cikksorozatot szentelhetnénk mindannak, ami ebben az idényben a IV. kerületben történt. A csapat valahogy bennmaradt, de meglepetés lenne, ha nem cserélődne ki a játékoskeret kétharmada vagy inkább háromnegyede. A tulajdonosváltás új időszámítást is hoz majd a Szusza Ferenc Stadion környékére, ám botorság lenne elvárni, hogy azonnal a Ferencvárossal tudjanak versenyezni. Ma még kérdés, hogy milyen játékosok és melyik vezetőedző vezetésével vágnak neki a következő bajnokságnak, Mészöly Géza a szurkolók támogatását élvezi, de az ő személyénél is fontosabb, hogy sikerül-e a vágyakat a realitással azonos szintre hozni és kitalálni azt a koncepciót, amely három-öt éven belül az FTC valós kihívójává teheti az Újpest FC-t. Az idei szezonról azonban túl sokat elmond, hogy a legjobb az benne, hogy véget ért…

Utóbbi megállapítás igaz Kisvárdára és Mezőkövesdre is, a két kelet-magyarországi klub ugyanis búcsúzott az NB I küzdelmeitől. Mindkét csapatnak más-más ok miatt volt nehéz a szezon eleje, az egyiket a hazai pálya hiánya, a másikat a nemzetközi átigazoláskból való jogszerűtlen kizárás hozta hátrányos helyzetbe és a tagadhatatlan igyekezet ellenére tavasszal sem javult a helyzet látványosan. A Mezőkövesd Kuttor Attila elbocsátásával mintha az NB I-es reményeit is elengedte volna, a Kisvárda pedig még egy néhai klasszis szerződtetésével is megpróbálkozott a bennmaradás érdekében, a brazil Wellington Nem személyében. Előbbi helyen a következő időszakban aligha számíthatunk élvonalbeli csapatra, ugyanis csak távozókról, költségcsökkentésről és a klub takaréklángon való üzemeltetéséről hallani, míg Kisvárdán van remény arra, hogy már a következő idényben megcélozzák a visszajutást, akár az ETO FC Győr példáját követve, légiósok megtartásával is.

Wellington Nem inkább csak a harmadosztályú tartalékcsapatban tudott villogni (Forrás: Kisvárda FC Facebook)

Kiemelt fotó: FTC/Facebook